2 hónap

8 hét elteltével annyit mondhatok: világgá akarok menni. Ha lesz egy kis pénzem, valahová biztos elmegyek, messzire.

Most komolyan...

... mi ütött a világba? Miért kell átélniük azoknak, akiknek a legkevésbé sem kívánnám, hogy azt éljék át amit én is? Mi van mindenkivel? Miért van ez? Hol a hiba? És miért nem tudjuk megoldani?

Véletlen?

Vajon véletlen, hogy a lábamon lévő véraláfutás egészen pontosan szívecske alakú lett ma reggelre?
Múlt hét szerdán ütöttem be a lábam (de valami rettenetesen...) amikor le akartam szállni a buszról, felálltam és a busz épp akkor fékezett egy hatalmasat.
És a következő napokon el is kezdett sötétülni, zöldülni, szóval úgy alakulgatni... Ott volt már egy hete egy szép csúnya folt.
És mostanra lett lila, vagy inkább olyan sötétvöröses. És szív alakú. Nem viccelek.

Helyzetjelentés

Mindjárt indulok, és szokatlanul nyugodt vagyok. Pedig ez nem egy egyszerű vizsga, amit felvesz az ember a neptunban, aztán maximum elmegy még egyszer a jövő héten, ha nem jön össze. Na nem mintha hiányozna az izgalom... :)

Úgy érzem, tényleg átjár most a szeretet, nem is tudnék most szomorú/bosszús zenét hallgatni (pedig állandóan azt hallgattam mostanában), csak egy zene megy folyton, ami reménnyel és szeretettel teli.

Sokan gondolnak rám. Köszönöm <3

1 hónap

Eltelt egy hónap... De még mindig olyan, mintha csak tegnap történt volna...

Szinte egy szabad percem sincs. Ezt élvezem, de valahogy mégis olyan lassan telik az idő... Egyszerre végtelenül gyors és végtelenül lassú.

Zajlik az élet, de mégis olyan, mintha megállt volna. Furcsa ezt érezni. Nem tetszik.

De ma valahogy szerencsésnek éreztem magam. Hiába aludtam rettenetesen rosszul, reggel mégis jól indult a napom, és utána se volt rossz. Persze most már rám férne egy kiadós alvás.

És nem tudom, hogy mi ütött belém, de mostanában nem tudom megállni, hogy ne rakjak fel képet is a bejegyzésekhez. De hát végülis miért ne... Talán ezzel próbálom kifejezni azt, amit leírni nem tudok.

A tükörben táncoló lány

Amióta az eszemet tudom, táncolok. Mára már egészen durván az életem része, észre sem veszem de spiccelek miközben felhúzom a lábamra a nadrágot, szépen tartom a karomat és az ujjaimat amikor elengedem a kapaszkodót a villamoson, és még ki tudja mennyi minden van amiről nem is tudok.
Esténként vacsora előtt/után mindig bementem anyáék szobájába, mert ott volt tükör és felraktam valami zenét még (mostanra már őskorinak számító) hagyományos lemezlejátszón, és táncoltam.
Persze amikor ténylegesen táncórára mentem, sosem bámultam úgy magam a tükörben. Nem is volt nagyon szabad, mert nem a tükörből kell megtanulnom, hogy mikor csinálok jól valamit. Persze kell, hogy ellenőrizzem a dolgokat, de ha mindig csak tükörből nézve táncol az ember, akkor utána színpadon elvész.
Nem tudom mikor, csak azt tudom, hogy jóval több, mint 10 éve kaptam egyik szülinapomra egy hatalmas tükröt a szobámba, hogy tudjam magamat nézni miközben gyakorlok táncra. Balett rudat is akartak felszerelni, de az végül sose jött össze. Pedig megvették.
Hazaértem a suliból, benyomtam a cd lejátszón valami zenét, és táncoltam. Főleg olyankor, amikor kifejezetten sokat kellett volna másnapra tanulni. Azt hiszem, talán ennek köszönhető, hogyha improvizációról van szó, nem ijedek meg, maximum félek, hogy vajon mennyire jó az, amit csinálok, de bátran csinálom. Najó, meg annak is, hogy nem egyszer kellett improvizálnunk táncórákon...
Sok év telt el azóta. Most is van tükröm, de nem olyan nagy. Most is járok táncra, de már nem ugyanarra. És mostanra értem el oda, hogy ha tudnám, hogy valaki titokban figyeli ahogy táncolok magamnak, nem szégyellném. Sőt, talán kicsit sajnálom is, hogy ezt csak én láthatom. Régen csak úgy táncolgattam, de most már minden mozdulatomban milliónyi érzés is van. És ez látszik. Legalábbis én látom, hogy mennyivel gazdagabb egyetlen kézmozdulatom most, mint évekkel ezelőtt.
Egyébként talán nem is láthatná ezt soha senki. Amikor nem magamnak táncolok, nyilván ahhoz fordulok, aki néz. Olyankor nem magamat látom, és így más hatások érnek tánc közben, így a mozgásom is más. Pedig szívesen megmutatnám az embereknek azt a lányt, akit én látok a tükörben tánc közben. Tetszik. Bár az elmúlt idők eseményei miatt az arca még mindig kissé idegen számomra. Nem az a lány, akit 21 évig láttam. De valami nem változott benne: akkor jön elő, amikor lenne valami feladatom. Amikor nem annyira érek rá. Jön, és azt mondja: "Márpedig most hagyni fogod a fenébe a feladataidat, és táncolni fogsz velem. Igen, még egy számot. Még egyet. Újra! Még egyet! Ne menj még, táncoljunk!"
És ott ragadok a tükör előtt. És táncolok és nézem. És nem mozdulok a tükör elől. Csak nézem és nézem. És táncolok...

Day n+x

Kiszámolhatnám hogy hanyadik napnál tartok, de annyira nem izgat... Telik az idő, és... javulok? Nem tudom, de van étvágyam és éhes vagyok. De nem akarok enni mert nem akarok hízni, szeretnék szép vékony maradni. Ráadásul nem is tudom mit ennék, úgy igazán semmit, csak olyan jól esne enni és enni és enni...
Nem tudom, hogy javult-e a helyzet vagy csak az agyam feladta a zakatolást és végre hajlandó néha normálisan működni... Persze csak pillanatokról van szó, mert az idő 99,9%-ában még mindig ugyanolyan a helyzet.

Nem örülök az őszi időnek. Fázom. És nem tetszik a hangulat ahogy kinézek az ablakon, mert csak még jobban lehangol.

Nem tudok rendet rakni a gondolataim között. Minden pillanatban épp más-más dolgokon jár az eszem, aztán néha egyszer csak egy zene kezd el zakatolni és felülír minden gondolatot és csak a dallamra tudok gondolni, aztán hirtelen üres minden, aztán mégse... Elegem van. Valaki vigyen el innen valahová és kapcsolja ki az agyam.

Day n

Nem tudom, hanyadiknál tartok... Mindegy is, ennyi dokumentáció elég volt a napi szintűekből...
Igazából nem tudok mit írni... Csak folyamatosan átjár egy érzés, hallgatom ugyanazt a zenét 0-24, és kattog az agyam.
Igazából nem ismerek önmagamra... Se kívül, se belül. Ha tükörbe nézek, komolyan nem önmagamat látom, ha pedig belülről kezdem elemezni magam, az se az igazi énem... Vagy legalábbis nem az, aki eddig volt. Furcsa.

Day 13

Elegem van az álmaimból.
Napközben "jól" meglennék, este szépen elalszom, aztán jönnek az álmok.

Kedves Tudatalattim!
Attól, hogy nem gondolok 0-24 azokra a problémákra, amiket te tartalmazol, még igazán békén hagyhatnál. Igen, vannak dolgok amiket rossz lenne a valóságban átélni (vagy újra átélni), de ettől még köszönöm szépen, nincs szükségem arra, hogy minden éjszaka átéljek egyet álmomban.

Üdv: Szandi

Persze tudom, hogy az "üzenetem" hiábavaló. Egész életemben ilyen voltam: ha valami nyomasztott, és napközben nem foglalkoztam vele, akkor addig jött elő álmaimban, amíg meg nem oldottam a problémát.
De a fenébe is, ezt most NEM TUDOM MEGOLDANI!

Day 12

Híztam! +1 kg, úgyhogy mostmár békén lehet engem hagyni az evéssel.
Egyszerűen nincs mit dokumentálnom. Minden nap egyforma, legalábbis egyformán hullámzó.
Az álmaim viszont ha így folytatják, teljesen be fogok dilizni. Pedig régen mennyire szerettem aludni...

Day 11

Amikor azt hinnéd, hogy már nem lehet ennél rosszabb, mindig kiderül, hogy de. Csak nem miatta, hanem más miatt. Amikor nem téged bántanak, hanem valakit, aki fontos neked. Pedig ha valaki, ő tényleg nem érdemelte volna ezt. De jól viseli, legalábbis azt mutatja.
Amúgy meg nem igazán változnak a dolgok. Volt olyan pillanatom, amikor nem közvetlenül ezek a dolgok jártak a fejemben, csak egyszerűen bambultam és néztem ki a fejemből. Jólesik, amikor végre nem ezekre gondolok.
De a reggel, az az átkozott ***** reggel. Még mindig nem jobb, főleg azok után, amit álmodtam.

Day 10

Mostmár nem a feszültség dúl bennem. Viszont "egy gondolat bánt engemet"...
És az az egy gondolat túltesz mindenen, amit eddig éreztem. Tönkretette az éjszakámat, ilyen rosszul még nem aludtam. És érzem, ahogy a mai napot, sőt, az összes többit tönkre fogja tenni.
Háború dúl bennem. Választanom kell a rossz és a mégrosszabb között. És nincs olyan, hogy könnyebb út...
És a szívemre se hallgathatok. De nem is diktál semmit (ami nem csoda, hiszen ellentmondásos az egész helyzet, szívem szerint Csipkerózsikásat játszanék és elaludnék az idők végezetéig). Nem diktál semmit, csak fáj. Rettenetesen.
"Idővel jobb lesz..." BULLSHIT!

"Ami nem öl meg, az megerősít." Elegem van az erősítésből, mostmár inkább öljön meg.

Emlékfoszlány

Köszi agy, hogy random elővettél az emlékeim közül valamit, amire semmi szükségem!

Tavaly december, szilveszter környéke. Nem volt minden szép és jó. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk társasozni. Nekem még dolgom volt, ő előbb ment.
Megbeszéltük, hogy majd hív, hogy hova is menjek.
Persze nem hívott.
Késő volt, lefeküdtem aludni.
Persze nem tudtam...
Hazajött. Odabújt mellém, és önszántából át akart ölelni. És a fülembe súgta: "Hiányoztál."

Day 09

Megtörtént a csoda. 2-szer is ettem.
Képes voltam úgy lefoglalni magam (vagy inkább képes volt a környezetem úgy lefoglalni engem), hogy egy icipicit nem gondoltam erre az egészre. Nevettem, mosolyogtam.
De olyan is volt, hogy úgy éreztem, kész vége mindennek, én most el fogok ájulni... Nem vagyok jó erőben.
Talán egy fokkal jobb volt most a reggel. De lehet, hogy csak azért, mert szörnyű álmom volt ahol szinte végig menekültem...

Day 10, félek tőled, de várlak...

Day 08

Napközben nagyon nagyon hullámzó, hogy hogyan érzem magam.
Nem haladok azzal amit kitaláltam hogy majd lefoglalom vele magam, pedig egyre közeledik a határidő.
Este könnyen elaludtam. Elég fáradt voltam ahhoz, hogy egyszerűen csak elnyomjon az álom.
Valamivel jobban alszom, de nem elég jól.
Ugyanúgy felébredek reggel az első zajra, és a szívem dobogása ugyanúgy nem hagy visszaaludni, vagy akár csak nyugodtan pihenni. Főleg, hogy miket álmodok... Miért most álmodok ilyeneket? 
De kaptam tegnap olyan támogatást, amit eddig még nem igazán tapasztaltam.

Hülye reggelek... Ilyenkor a legrosszabb az egész. Elegem van.

Day 09, nem hiszem, hogy sok meglepetést tartogatsz számomra... De hajrá.

Day 07

Ismét megkésve, de még mindig "lelkesen" dokumentálok.
Majdnem mindent megettem, ami a tányéromra ki volt szedve.
Voltak egész nyugodt pillanataim.
Ért egy kellemes meglepetés.
Összességében az átlagon felüli nap volt...

DE!
Hiába voltam fáradt, nem tudtam elaludni...
Felébredtem hajnali 4-kor, és forgolódtam 1 órát.
Aztán elaludtam, és álmodtam... Olyan valósnak tűnt, boldogabb voltam ott mint itt a valóságban... Valaki altasson el mondjuk úgy egy hónapra please...
A reggelek nem javulnak. A szívem hevesen ver, pontosan úgy ahogy 1 hete is...
Ilyenkor érzem a leginkább, hogy az "idővel jobb lesz" teljesen bullshit.
Pedig régen milyen jó alvó voltam...
Ezt is elvette tőlem.

Day 08, igazán hozhatnál jelentős javulást.

Lana

Lana Del Rey. Minden számában van legalább egy olyan sor, ami tökéletesen leírja, hogy mi zajlik most bennem...

Video games:
"Drunk and I am seeing stars
This is all I think of"
Bár nem tudom, milyen érzés, sokszor gondolok rá...

Born to die:
" Feet don’t fail me now
Take me to the finish line
Oh my heart it breaks every step that I take
...
Sometimes love is not enough and the road gets tough
I don’t know why"
Hát igen... Minden lépésnél érzem a fájdalmat.

Blue jeans:
" You went out every night
And baby that's alright
I told you that no matter what you did I'd be by your side
Cause Imma ride or die
Whether you fail or fly
Well shit at least you tried.
But when you walked out that door, a piece of me died
I told you I wanted more, but that's not what I had in mind
I just want it like before
We were dancing all night
Then they took you away, stole you out of my life
You just need to remember..."
Najó, a we were dancing all night egy nagy hazugság. De az érzés amire gondol, az nem.

Summertime sadness:
"Nothing scares me anymore"
Hogy is tudna? Hiszen ezek után semmit nem hiszek el.

Ride:
" I am alone in midnight
Been tryin' hard not to get into trouble,
But I, I've got a war in my mind"
De még milyen háború dúl bennem...
National anthem:
"See what you've done to me"
Persze nem látod. Nem is akarod, nem is érdekel.

Ultraviolence:
" I could have died right there
Cause he was right beside me
Jim raised me up
He hurt me but it felt like true love
Jim taught me that
Loving him was never enough"
Megtanította bizony...

Folytathatnám a listát, de mindegy. A legjobban úgyis a kép írja le, hogy mit érzek, és hogy hogyan állok hozzá a dolgokhoz most.

Day 06

Mindenki jót akar nekem, de én csak annyit szeretnék, hogy ne hagyjanak egyedül. Aggódva nézik, ahogy gyengülök, de úgyis erős leszek. Leszek! De nem vagyok még.
Sebezhető vagyok.
De kaptam valamit, aminek köszönhetően már látom az alagút végét. De ez egy hosszú alagút. A leghosszabb, amin eddig valaha keresztül kellett mennem.
Csak ne hagyjátok, hogy benne ragadjak.

Tegnap legyőztem Apát sakkban. Még sosem fordult ez elő. :)

Háború dúl bennem, de egy hete először nincs görcsben a gyomrom.
Képes vagyok egy nyálas szerelmes jelenetet végignézni a tv-ben.
Végre először van egy este, amikor úgy érzem, erősebb bennem a fáradtság, mint a stressz. Persze ott van az, de... valami más.

És ez a nap, így késő este tartogatott számomra egy kellemes meglepetést. Köszönöm.

Day 07, várlak.

Azok a bizonyos kilók

Anyáék minden reggel megterítik az asztalt a reggelihez nekem is. Mindig megkérdezik, hogy mit szeretnék enni. És én mindig csak szótlanul "mosolygok" - semmit. Ma már ki is nevettem őket, amiért még mindig azt hiszik, hogy velük fogok enni reggel... Megvagyok a napi egyszeri étkezéssel a pár falattal.

Csak hát aggódnak szegénykék. Szerintem Anya rosszabbul viseli ezt az egészet, mint én. Ő se érti, benne is az van bizonyos szempontból, mint bennem: szívesen elbeszélgetne vele, hogy jobban átlássa a helyzetet.

A kilók meg csak mennek lefelé. Lassan vékonyabb leszek, mint "fénykoromban" - már ha csak a súlyomat nézzük. Ezzel a magassággal rég voltam már ilyen vékony. De... Valahol élvezem. Érzem, hogy könnyebb vagyok. De ennek sajnos ára van: gyengébb is vagyok. Persze, hiszen ilyen hirtelen koplalással az ember izomból (is) fogy. De nem érdekel... Ez nem egy olyan probléma, ami kifoghatna rajtam. Anyáék fölöslegesen mondogatják, hogy "jajj, hát el fogsz fogyni".

De tényleg komoly lehet a helyzet. Én sose láttam magamon, ha fogytam/híztam, csak amikor már drasztikus volt a változás.
És ma reggel ahogy néztem magam a tükörben, egy sovány lányt láttam visszanézni rám. Topmodell is lehetne, azoknak is kb ilyen az alkata. Látom az alkaromon, hogy vékonyabb. Látom a rést a combjaim között. Látom, hogy nem tudom kinyomni a hasam, nincs mit. Látom, hogy a fejem aránytalanul nagynak tűnik a testemhez képest - ha arra gondolok, hogy eddig mi volt az amit megszoktam.

Csak hogy megint Lanát idézzem: "I've got a war in my mind..."
Küzd az eszem a szívemmel, és eddig tudtam, hogy a szívemre kell hallgatnom, de mostmár nem. Hála neki, mostmár semmiben sem lehetek biztos.
Az egyik felem megmutatná neki... a másik nem... De vajon érdekelné egyáltalán? Persze nem fordítaná el a fejét, de... Magától is akarná?
Nem tudom... De szeretném tudni...

Persze kit érdekel, hogy mit szeretnék.
A legtöbb embert nem. Csak beszélnek, hogy "erős vagy, jobb lesz" stb., de nem látják, hogy mire van szükségem. Dedukcióval gondolnak valamit - tévesen.

És hogy ne maradjon el a dalszöveg idézés (bár nem kapcsolódik a kilókhoz):

If I were a boy
I think I could understand
How it feels to love a girl
I swear I'd be a better man
I'd listen to her
'Cause I know how it hurts
When you lose the one you wanted
'Cause he's taking you for granted
And everything you had got destroyed

Na de mi az h "take you for granted"?
Google barát megmondja:
"Well if someone takes you for granted, it means that they assume that you will always do things for them whether or not they tell/show you that they appreciate you. For example, if  you always gave me a ride wherever I needed to go and I never said thank you or gave you any money, you would feel like I was taking you for granted which is not nice. I hope I explained it well enough for you to understand."

Igen, you explained well enough... Teljesen megértem.

Day 05

Ami késik, nem múlik, nem hagyom még abba a dokumentálást...

Még mindig úgy ébredek minden reggel, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről. És hányingerem van. Pont, mint azon a reggelen...
Hiába nem eszem egész nap és lesz egy kicsi étvágyam, pár falatnál nem bírok többet enni. És azután a pár falat után is le kell dőlnöm, mert rosszul vagyok, annyira tele eszem magam...

Anya: "Meddig akarod még folytatni ezt az éhségsztrájkot?"
Én: "Ameddig vissza nem tér az étvágyam?!"

De lehet, hogy már sose fog.
Viszont egyre több rekordot döntögetek, ugyanis:
Még sosem volt 1 héten keresztül gyakorlatilag nonstop hányingerem.
Még sosem utasítottam vissza így az édességet. 1 hete zéró csokoládé.
Még sosem éreztem ilyen haragot senki iránt.
Még sosem esett ennyire rosszul mások érintése.
Még sosem ébredtem fel magamtól reggel 6-7 körül 1 héten keresztül.
Még sosem éreztem azt, hogy őszintén: szinte mindenki egy hatalmas idióta.
Még sosem éreztem azt, hogy a szívem ennyiszer és ennyire ki akarna ugrani a helyéről.

De ez persze neki sem könnyű... ;) Képzelem mennyire rosszul érezheti magát szegényke. :(
Bár lehet, hogy tévedek, ki tudja? Hiszen nem méltóztat információt adni nekem magáról... Csak okoskodik, hogy így a jó. Idióta.

Azt hiszem, igaz amit néha már hallottam/olvastam, hogy aki 5/6/7/x? éve már a barátunk, az valószínűleg már örökre az marad. Legalábbis az a maroknyi kis csapat (mind a 2 ember) ezt lelkesen igazolja.

De! Van egyetlen dolog, amit jól sejtettem. Fuckyeah hogy valamiben csak igazam volt.

Érzem, ahogy napról napra egyre vastagabb szögesdrót veszi körül a szívem. Vagyis mivel porrá lett zúzva, ezért csak a hamvait. Meglepődnék, ha valaki ezen át tudja majd magát vergődni egyszer.

Zárásképp pedig egy kis dalszöveg ami most megy a fejemben.
Lana Del Rey - She's not me

When you've got her in the back seat
Driving down the back streets
Tryin' to block me out
Do you remember my name?
...
Is she a Ride or Die bitch?
Does she make you shiver under your skin,
just the way that I did?

It won't be the same again
She don't compare to who I am

When you think you're over me and
Your bad baby is dead and gone
Remember...

Day 06, lássuk mit tartogatsz...

Day 04

Kedv változatlan.
Értetlenség változatlan - még mindig várom a magyarázatot.
Súly csökkenése változatlan.
De kezdek csalódni az emberekben... Mindenki úgy tesz, mint akit érdekel amit írok, de... Két kezem se lenne elég, hogy összeszámoljam, hány emberrel beszéltem már, de egy kezem is elég lenne, hogy megszámoljam, hány olyan van köztük, aki visszaír amint tud. Nem jó érzés, amikor egy kérdésre 1 nap után se kapok választ, pedig az illető láthatóan ott van és ráérne.
De legalább egyiküknél sincs ott, hogy "seen".

RM.
RM.
RM.

Day 05, csak legyek túl rajtad...

Day 03

A reggelek és az esték a legnehezebbek.
Nem, a reggelek.
Vagyis inkább az esték.
Mondanám, hogy egyforma, de nem.
Reggel a szívem nem hagy tovább aludni.
Este a fejemtől nem tudok elaludni.
De erős vagyok, persze, igaza van mindenkinek!
Viszont aminek le kellene foglalnia, egész nap hidegen hagyott. Reggel pár percet foglalkoztam vele.
Viszont már tervezgetem, hogy mi lesz, ha visszatérek. Csak legyen rá támogatásom.
Idegenekkel viszont mostmár nincs kedvem beszélni.
Továbbra sem eszem napi néhány falatnál többet. Többször van hányingerem egy nap mint amennyi falat belém fér sajnos.
Viszont! Újra van rés a combjaim között, igen igen összezárt lábakkal. :)
Néha sikerül nevetnem.
De még mindig azt érzem, hogy "a k**va anyádat, megérdemlem hogy normális magyarázatot kapjak, vagy valld be hogy semmit se jelentettem!"
Néha felmerül bennem, hogy vajon kiknek írok...
Kezdem azt érezni, hogy az embereknek elegük van belőlem. Ez fáj.
Rekord: már 4. napja 0 gramm csoki és/vagy bármilyen édesség.
Igazából ennél hatékonyabb fogyókúrát nem is lehetne kitalálni. Nem éhezel, azt eszel amit csak akarsz és szupergyorsan fogysz! Minden nő erről álmodik, milyen szerencsés vagyok én...
Ha tényleg ekkorát hazudtak az érzéseim, azt kívánom, üssön el egy autó. Persze ne haljak meg, de egy kis kóma nekem meg se kottyanna. Tudom én, hogy élni fogok egyszer... De addig is nem alhatnék téli álmot? Légyszilégyszi!
De ma szerencsére nem vele álmodtam. Fuckyeah.
Nem vagyok önmagam.
Igazából talán sose leszek már olyan kedves és aranyos, mint régen. Demóna se változott vissza. Jelenleg ő a példaképem. Najó, ez így túlzás. Sose volt példaképem. De ő talán motivál, vagy valami ilyesmi.
Amúgy nem tudom, vajon mikor fog abban a hülyében felmerülni, hogy valamit megígért nekem, aminek már nem volt köze kettőnkhöz...
Nem tudok leszakadni erről a dalról, annyira de annyira ide illik:

But you didn't have to cut me off
Make out like it never happened and that we were nothing
And I don't even need your love
But you treat me like a stranger and it feels so rough

Szóval: RM.

Day 04, igazán hozhatnál valami kellemes csalódást.

Ha minden nap...

... fogyok egy kg-t, akkor vajon mikorra fogok úgy kinézni, mint egy éhező etióp kisgyerek?

Day 02

Azt álmodtam, hogy beszéltem vele. Megkérdeztem, hogy van-e más a dologban, és a válasz igen volt.
Egész nap áltattam magam azzal, hogy ez úgysem lehetséges a valóságban.
De megtudtam: ismét tévedtem...

Hát ezek után őszintén kívánom: rohadj meg.
Ez már nem az az ember akit én ismertem...
Csak egy idegen.
Már akkor is idegennek tűnt amikor kimondta, hogy "nem szeretlek". Csak akkor még nem akartam elhinni.

Viszont... az élet próbál segíteni.
Meglepő módon találtam valakit, aki nem csak átélt már hasonlót, de olyat élt át, hogy nem cserélnék vele. Eddig mindenkivel cseréltem volna.
Bár érdekes, hogy ezt az embert nem is kerestem, és ő se engem... Csak összehozott az élet. Sajnálom szegényt. Ilyenkor ráébredek, hogy tényleg lehetne rosszabb...
Amúgy mondtam már, hogy rohadj meg?
Ja és hiába akarnék változtatást, a környezetem nem engedi. Jól teszik, mert lehet, hogy tényleg nem lenne jó változtatás. De ettől függetlenül még mindig nem beszéltek le róla...
Viszont jólesik, hogy mindenki nekem ad igazat. MINDENKI.
Szóval te tényleg egy rohadék vagy. Bár lehet, hogy már azt is elfelejtetted, hogy itt megtalálod a gondolataimat, hiszen egy fél nap elég volt hogy elfelejts... ;)

Amúgy más is történt. Életemben először egy orvosnak több kg-ot mondtam be mint amennyi valójában vagyok. Bár lehet, hogy már sosem jönnek vissza ezek a kilók. De ha 2 napja még annyi voltam, szerintem nem nagy hazugság azt mondani. Semmiképp nem nagyobb, mint az a hazugság, hogy "szeretlek".
Viszont ma is beszéltem idegenekkel, de rájöttem, hogy tegnap csak szerencsém volt az összetétellel. Mindenhol vannak szemét emberek.

De... ma először nevettem. Nem annyira őszintén, de valamennyire. Haladok.
Viszont egy biztos: bárki is lesz a következő, megnehezítetted a dolgát. Eddig se volt könnyű elnyerni a bizalmamat, de ezek után? Hahaha! Csak annak van esélye aki csodára képes! Sok sikert mindenkinek, mindenkit elutasítok aki közeledik!

És ne aggódj, még mindig egy rohadék vagy, ez az érzés nem múlik! Nem olyan, mint a te szereteted.

De az még mindig bánt, hogy nem kapok magyarázatot. Talán sosem fogok. De ezt már nem is nagyon lehet megmagyarázni... Pedig kíváncsi lennék.
Sőt, kifejezetten kíváncsi lennék, hogy egy idegen mégis mit tud mondani amire azt érzem hogy na igen, ez már megmagyarázza a dolgokat.

Összegezve: a fájdalom átalakult dühhé, de a hitem elveszett. Sehogy sem jó ez így.

Day 03, mit tartogatsz még számomra?

Reggel & mese

Éjfél előtt elaludni? Na még mit nem!
Végigaludni az éjjelt? Na még mit nem!
Rémálomból nem felébredni? Na még mit nem!
Hányinger nélkül indítani a reggelt? Na még mit nem!

...

Megpróbáltam segítség nélkül elaludni, ez lett az eredménye. Meg az, hogy beindult a kreativitásom.
Meseidő!

- Anyu, olvasol egy esti mesét?
- Persze kisfiam, boldogan!
És elővette a könyvet, amiből minden este felolvasott, majd elkezdett felolvasni.
"- Gyerünk Sarah, eljött a te időd!
- Milyen idő, Donna néni?
- Most el fogsz indulni, hogy jobbá tedd a világot.
- De hát semmit sem tudok a Földi életről! Hogy fogom így jobbá tenni?
Donna mosolygott.
- Donna néni mindent tud kicsim, te csak ne aggódj. Tudom, hogy nem kell még most ismerned ahhoz, hogy majd jobbá tedd.
- De hogyan? - Sarah még mindig nem értette az egészet.
- Jaj kicsim, ha tudnád mindazt, amit én...
Sóhajtott egy nagyot, majd folytatta. Közben Sarah csodálattal, de egyben félelemmel nézte.
- Sajnos nem adhatok konkrét tanácsokat. Minden, amit itt eddig átéltél, ott csak egy álomnak fog tűnni. Nem fogsz rám se emlékezni. Csak érezni fogod, hogy más vagy, mint a többiek. Minden, amit itt tudatosan átéltél, ott csak az érzésidben marad meg. Épp ezért egyet jegyezz meg: mindig hallgass a szívedre! Mindig!
Ez volt a búcsú szava. A következő pillanatban Sarah az emberek között ébredt, s elindult a neki szánt úton...
Telt-múlt az idő, Sarah már jóideje az emberek között volt. És minden úgy volt, ahogy Donna megmondta. Nem emlékezett azokra az időkre ott fenn, csak érezte, hogy benne valami más, mert sokszor nem értette az embereket. Ő mindent a szeretetével igyekezett megoldani, és csodálkozott, ha valakin nem ezt látta.
Aztán jött egy olyan helyzet, amit senki sem kívánt volna. Sarahnak választania kellett egy olyan dologban, ahol nem volt jó választás. Minden szeretete ellenére valakinek fájdalmat kellett okoznia a döntésével. De akkoriban még nem tudta, amit Donna jó előre megmondott: a szívére kellett volna hallgatnia, de nem ezt tette. Meg is bánta rendesen, később még sokat szenvedett ettől.
Donna persze figyelt felülről. Fogta a fejét, hiszen ő megmondta... De hát tudta, hogy hiába mondta meg.
Sarah később nagyon megbánta azt a döntését. Megfogadta, hogy soha többé nem tesz ilyet, és mindig az fogja tenni, amit a szíve diktál.
Múltak az évek, és Sarah egyre több nehéz döntéssel nézett szembe. Mindig az érzéseire hallgatott, és azok mindig jó útra terelték.
Boldog volt, de mindig érezte, hogy valami hiányzik. Nem tudta hogy mi, de tudta, hogy valami még hiányzik.
És ekkor jött Ő.
Sarah persze nem tudta, hogy Ő hiányzott, így sokáig nem engedte közel magához. Valójában, egy bizonyos pontnál Sarah sosem engedett senkit közel magához, csak ha az illető nagyon kitartó volt, és elnyerte Sarah legnagyobb, legmélyebb bizalmát.
Ő ilyen volt.
Majd eljött az a pont, hogy Sarahnak el kellett döntenie: közel engedje Őt, vagy elveszíti. És a szíve egyértelműen megsúgta: "ENGEDD! Jó lesz!"
És nem volt visszaút: végleg beleszeretett.
És boldog volt, ó de még mennyire! Ő mutatta meg neki, hogy Sarah valójában képes repülni. Egy idő utan Sarah rájött, hogy ez hiányzott. De amíg sosem repült, nem tudhatta, hogy ez az.
Idővel egyre jobban megszerette. El sem tudta képzelni, hogy ilyen érzések egyáltalán léteznek. Már nem csak egyszerűen szerette Őt. Ez annál sokkal komolyabb volt.
- Michael!
- Mi az, Sarah?
- Én olyan boldog vagyok Veled.
Michael mosolygott.
- Én is Veled.
Az ilyen beszélgetések nem voltak ritkák. Sarah azt érezte, bárcsak az egész világgal megoszthatná ezt a végtelen boldogságot.
Persze nem volt minden zökkenőmentes...
Jött egy nehéz időszak. Michael eltávolodott Sarahtól. Sarah azt érezte, többé nem akar repülni.
"De az érzéseim ezt diktálták..." - folyton csak erre gondolt.
És kitartott emellett.
És Michael visszatért.
Persze sok időbe telt, mire Sarah újra el tudta magát engedni, félelmek nélkül. De sikerült, és úgy érezte, Ő boldogabbá teszi, mint azelőtt."
Az anyuka itt elgondolkozott. Arra számított, hogy itt véget ér a történet, de nem így volt. Még bőven volt mit olvasnia, hát folytatta.
"Egyre csak telt az idő, s Michael és Sarah között minden zökkenőmentes volt.
Aztán Michael meggondolta magát. Elvitte Saraht egy szakadék szélére, ahonnan nagyon könnyű lezuhanni. Pont, mint az előző alkalommal...
Sarah nem értette. Az előzőt értette, hiszen akkor látta az eltávolodás folyamatát. De ezt nem. Félt, hogy leesik, meg is inogott, de Ő nem segített, hogy megálljon a talpán. Sőt! Megvárta, amíg Sarah nagyjából megáll, majd letépte a szárnyait, és erőből lelökte.
Sarah csak zuhant. Tudta, hogy ez ellen nem tehet semmit. De ettől még zuhant. Zuhanás közben pedig csak Michaelt látta maga előtt, meg a közös emlékeket, az elképzelt jövőt, és az 5 perccel azelőtti pillanatot, amikor még boldogok voltak.
De ez a szakadék túl mély volt, még egy angyalnak is. Sarah egy letépett szárnyú angyal volt, aki mostmár csak egy karnyújtásnyira volt a pokoltól. És az ördög meg is kaparintotta magának. Sarah nem volt önmaga.
Donna felülről nézte az eseményeket.
"Oh, Sarah..." - gondolta, miközben nem tehetett semmit."
- Kisfiam, akarod te, hogy én ezt tovább olvassam? - az anyuka elbizonytalanodott.
De nem érkezett válasz, a kisfiú elaludt. Látni lehetett azon, hogy milyen pózban feküdt, érezni lehetett  a légzésén... És a szemei! Ó, azok a gyönyörű szemek! Sosem csukta be teljesen alvás közben. Mindig volt egy icipici rés...

Azt hiszem tökéletes zárás ide ez a dalszöveg:
"Hát én idáig tudom a történeted, hát én idáig tudom a Te történeted..."

Day 01

Bár nem tudom, hogy jó ötlet-e, de dokumentálom a tapasztalataimat.

Sikerült aludnom, de ezt nem csak magamnak köszönhetem. Nem tudom, hogy mi lesz, ha visszatérek, és nem lesz segítség.
A tv-ben semmi nincs, ami le tudna foglalni.
Ugyanaz a zene jár a fejemben folyamatosan, ami nem vidít fel.
Sokan állnak mellettem.
De nincs olyan, aki őszintén egyetértene.
Úgy érzem, nem kaptam elég magyarázatot. Ezt mindenki alátámasztja. Hiányérzetem van, mert normális indokokat akarok.
Máris találtam valamit, ami lefoglal.
De még ez a valami is rá emlékeztet.
Mindenről ő jut eszembe.
Bár a barátaim mellettem állnak, nem lehetnek velem folyamatosan. Ezért felkerestem idegeneket.
Az idegenek meglepően kedvesek. Több együttérzés van bennük, mint az, akivel az utóbbi 2 évemet töltöttem.
Az idegenek nem értenek meg igazán, hiszen nem ismernek. De meghallgatnak.
Életed szerelmének érzései először, a te reményed hal meg utoljára. A baj csak az, hogy az én reményem halála a hitem halálával egyenlő.
Egyelőre még nem akarom eltemetni a hitemet.
Máris fogytam közel 1 kilót.
De ma már sikerült kb. 4-5 falattal többet ennem, mint tegnap.

Day 02, mondanám hogy várlak, de... nem! Minden és mindenki menjen a francba! Kivéve aki támogat, vagy legalább érdeklődik. Azoknak köszönöm.

Miért?

Kedves Élet!

Tudom, hogy azt hiszed, hogyha egyszer végre minden jó lenne, már hiányolnám a szomorúságot. De ezúton üzenem: tévedsz!!!

Üdv: Én.

...

Elég sokféle szomorúság létezik, engem most épp az a típus gyötör, amikor érzed, hogy minden tök jó lehetne, ha ... Ha lenne valami, de ez a valami sajnos nem rajtad múlik. És vagy elfogadod ezt, vagy azt mondod, hogy köszönöd szépen, akkor inkább hagyod az egészet, és más vizekre evezel...

Csak hogy egyik se tesz boldoggá. Ha elfogadod a helyzetet, akkor ugyanúgy megmarad az a valami, ami gátolja a boldogságod.
Ha pedig nem fogadod el és továbbállsz, a szíved szakad meg, mert tudod hogy amúgy nem pótolható az, amit otthagysz.
Miért nincs egy harmadik opció, aminél végül boldog lehetek? És miért kell egyszerre két teljesen különböző dologgal ugyanezt átélnem?

És miért nincs ilyenkor mellettem senki, aki kimondaná a varázsszót, amitől minden egyből jobb lenne? Mintha a sors azt akarná üzenni, hogy "látod, Te úgyse számítasz"...

Néha...

...úgy szeretném, ha valaki szavak nélkül is tudná, mi jár a fejemben. Nem mintha nem lennék képes beszélni... csak ha nem vidám dolgokra gondolok, akkor nem feltétlenül akarom kimondani, hogy épp mi nyomaszt. De ettől még szeretném megosztani, csak panaszkodni sem akarok. Így végül hallgatok, s várom, hogy a gondolat eltűnjön.

Zeneszövegek

"Every night you cry yourself to sleep
Thinking 'Why does this happen to me?'
'Why does every moment have to so hard?'"

Már megint nyálas zenét hallgatok, mert ez talán épp egy kicsit segít. Figyelek a szövegre, és azon tűnődöm, hogy ha ezt egy férfi énekli teljes odaadással, akkor vajon tényleg átélt valami ilyen helyzetet? Vagy csak valaki átélte, megírta a dalt, ő pedig elég jól elő tudja adni? Ezt a részt nem feltétlenül élte át, mivel a dalban is csak egy lánynak énekli ezt, akit nem akar elveszíteni, tehát ha jól értelmezem, akkor a lány az, aki ezt mindenképp átélte.

"Of all the things I felt but never really shown
Perhaps the worst is that I ever let you go
I should not ever let you go..."

Hát igen, van, hogy nem mutatják ki amit éreznek. Már inkább meg sem kérdezném, hogy miért, csak azon gondolkozom, hogy igaz-e, amit nemrég mondott nekem valaki: ha igazán szerelmes, ezek úgyis jönnek maguktól. Teljes odaadással hallgattam, ahogy ezt mesélte nekem egy fiú, hogy mennyi lány panaszkodott neki arról, hogy nem figyel rájuk eléggé, hogy miért nem puszilgatja őket többet stbstb., majd elmondta, hogy jött egy lány, akinél rájött, hogy mire is panaszkodtak a korábbiak: szerelmes lett, és egyből úgy érezte, bármit megtenne azért a lányért, és megértette, hogy a panaszkodás tárgya nem vonatkozott olyan egetrengető dolgokra, csak hogy pl. egy buliban ne tűnjön el 2 órára, hanem néha menjen oda a lányhoz puszit adni, de nem kell végig vele lennie. Addig erre oda kellett volna figyelnie, de aztán jött ez neki magától is. Vajon ez mindenkinél így van? 

"It's not over tonight
Just give me one more chance to make it right..."

Bárcsak nekem szólna ez... De ahogy ezt leírom, mintha belém csapna egy villám, hallom ahogy a gondolataim hangosan kiröhögnek, hogy "Hát te meg miket merészelsz álmodozni?". Szeretetet akarok. Törődést. Odaadást. Romantikát. Meghitt pillanatokat.

És már eszembe is jutott egy zene, ami nem csak úgy eszembe jut, hanem egy másik zene hallgatása közben erőszakosan befurakodik a fejembe, és elkezdi lejátszani magát. Muszáj meghallgatnom:

"Édesen alszol, zörren az ablak
Megjött a parancs: rögtön induljak
Melegben fekszel, friss bőröd álom
Miattad kelek, érted csinálom"

...

"Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen
Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem..."

Talán nem véletlenül furakodott be a fejembe ez a dal, hiszen annyira szívemből szól, kimondja amit érzek. Sajnos. Nagyon remélem, hogy tévesen érzem, de tényleg teljesen ezt érzem, amit ez az utolsó 2 sor tartalmaz. És már megint harcol a szívem az agyammal:

Agy: Te is tudod, hogy ez nem igaz.
Szív: Lehet, hogy te tudod, de én nem érzem.
Agy: Pedig tényleg.
Szív: Akkor érezni akarom! Ha nem érzem, nem hiszem el.

De persze az agyam hiába állít valamit, azt a szívem nem tudja érezni. Ha eltöröd a lábad, hiába mondja neked valaki más, hogy fáj. Igen, valószínűleg tényleg tudja, hogy fáj, de nem érzi.

Nekem pedig nem elég, hogy tudjam. Érezni akarom. Az érzelmeim vezérelnek, ez szinte mindig így volt, és valószínűleg így is lesz ezek után is. Nem tudom nem figyelembe venni, hogy mit érzek, vagy hogy mit nem. Legalábbis nem sokáig...

"Őszintén akarok élni
Minden utam végigjárni
Hinni abban, amire vágyom
S ha hiszek benne: küzdeni érte, bármilyen áron..."

Ilyenkor úgy érzem, mintha minden dal csak nekem szólna. Ez is, annyira annyira a gondolataimat énekli meg. "S ha hiszek benne, küzdeni érte bármilyen áron." Mintha tudattalanul is ez lenne a mottóm. Csak amikor eljön az a pillanat, hogy elbizonytalanodom, na olyankor jön a "feladom", "nem érdekel", "elég volt", és ezek társai. Talán nem kéne elbizonytalanodnom. De ha valaki nem, vagy csak alig kap visszajelzést arról, amit csinál, szerintem természetes, hogy elbizonytalanodik. Olyankor meg pláne, ha nem olyan visszajelzést kap, mint amit várt volna.

De örülök, mert sokkal jobban érzem magam, mint pár hónapja. Akkor ha megnyertem volna a lottót, és ilyen értelemben bármit megtehettem volna, csak néztem volna nagy bociszemekkel, hogy "hát jó, na és?", most legalább tudom, hogy mihez kezdenék vele, tudnék belőle csinálni valamit, ami boldoggá tenne. Síelni akarok. Ez már mindenképp javulás, a kedvem a konstans nullából legalább elmozdult, csak sajnos egy szinuszgörbére hasonlít, ami sajnos egyelőre aránytalan, és több helyen negatív, mint pozitív. De egyszer majd eljutok oda, ahová szeretnék. Egyszer majd újra elérem, hogy több legyen a jó, mint a rossz. Csak az a baj, hogy ezt nehezebb elérni, mint mondjuk 2 éve ilyenkor. 2 éve ilyenkor nem ismertem a határtalan jóságot, volt egy határ, aminél úgy éreztem, hogy na ez lokális maximum, és nagyon boldog vagyok, de tudtam, hogy az életben lesz még ennél jobb is. Úgy érzem, hogy már átéltem ezt a globális maximumot, nem érzem azt, hogy lehetne még annál is jobb, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy régen tudtam, hogy lehetne még jobb is.

Erre most egy elég nevetséges példa jutott eszembe... :) De ha valaki egész életében csak "hamis" nutellát eszik, azt is szeretheti, és érezheti finomnak, de ha egyszer megkóstolja az igazi nutellát, utána már nehezen fogja ugyanolyan finomnak érezni a másolatokat.

Hm... jó kis nutella... Megyek is, és inkább telezabálom magam édességgel.

Véletlen?

A blogom létrehozásánál egyszerre írtam vagy 4 bejegyzést is, azóta egy nap egynél többet sose írtam, de most az előző bejegyzésem még rengeteg gondolatot ébresztett, és valószínűleg mire összeszedem, a fele elvész az éterben, de úgy gondoltam, megér mégegy bejegyzést a mai nap. :)

"Csodák léteznek." vs "Csodák márpedig nem léteznek." - mindkettőt rengetegszer hallottam már, és az előbbivel értek egyet. Persze ehhez kellene maga a "csoda" definíciója, amit bár nem tudok pontosan, de számomra valami olyasmi, amire nem feltétlenül találunk ésszerű magyarázatot. Például a tegnapi vizsgám, ahol sikerült egy könnyű tételt kapnom. Vagy hogy egy vizsgámra (amiből ötöst akartam), amire hármast kaptam, és el akartam menni javítózni, ötöst írtak be. Számomra ez is egy csoda. Vagy hogy meglett a funkanal gyakom. A matekszak tele van váratlan meglepetésekkel, és ebben a félévben sikerült ennek a pozitív oldalát tapasztalnom. Ezért is nagyon hálás vagyok, és nem tudom, kinek vagy minek köszönhető, de köszönöm.

Bezzeg az első félévemben, amikor megbuktam a kedvenc tárgyamból, és egyből csúsztam egy évet... Akkor nem éreztem azt, hogy hálás lennék. Nagyon szomorú voltam, de akkor is úgy voltam vele, hogy ez nem lehet véletlen. Nem, nem lehetek ennyire szerencsétlen, ennek biztos hogy oka van (a nagyon racionális emberek erre azt mondanák, hogy hát persze, az az oka, hogy nem tanultam eleget, de nem erre gondolok, igenis sokat tanultam, és bőven eleget ahhoz, hogy legalább egy kettest megérdemeljek, hiszen az ötös lett volna a célom). Szinte biztos voltam benne, hogy ennek oka van, ez vagy valami sokkal rosszabbtól óvott meg, vagy valami sokkal jobbat fog hozni az életembe. Azóta megtaláltam az okot, legalábbis találtam valamit, amiről azt gondolom, hogy ez az oka. Találtam egy olyan barátot, akit nagyon nagyon szeretek, és másképp soha nem ismertem volna meg, és akkor most nem lennénk ilyen jóba. És ha megkérdezné valaki, hogy "Megérte?", egyértelműen azt mondanám, hogy meg. Megérte a bukást ez a barátság. Ha pedig valaki ezzel nem értene egyet, akkor annak azt mondanám, hogy ezáltal olyan tanárok tanítottak, akiktől olyan tudást kaptam, amit az eredeti évfolyamom nem kap meg. Csak erről (még?) nem érzem, hogy igazán megérné azt az egy évet. De talán ez is megéri.

Szeretném mindennek megtalálni az okát. Persze néha vannak olyan pillanataim, amikor azt mondom, hogy nem érdekel miért van ez vagy az, de ez elég ritka, és amikor néha ilyen van, akkor se tart sokáig, és elég hamar úgy érzem, hogy jajj, dehogynem akarom én tudni az okát!

A mostani helyzetemben is ez a helyzet. Bármi, ami velem történik, annak keresem az okát. Talán ezért is vagyok az ördögi körben. Talán nem kéne ennyire keresnem?

De közben eszembe jutott egy másik "csoda" is, amit egyszerűen véletlennek is lehetne nevezni.
3 éve körülbelül pont így január környékén a suliban kaptunk egy szórólapot, hogy gyere eltematek nyíltnapra. Akkor még fel sem merült bennem ez a dolog, és úgy voltam vele hogy "na persze", majd bedobtam a táskámba a papírt. Hazajöttem, és eltettem a fiókomba. Sok más ilyesmit is kaptunk, és általában mindig random helyen kötöttek ki ezek valahol a szobámban, vagy maradtak a táskámban és egy idő után olvashatatlanná váltak, mert annyira összegyűrődtek. Nem tudtam hová akarok menni, nem tudtam, mit akarok csinálni, ezért úgy voltam vele, hogy drága dolog lenne a "nem tudom" miatt pestre menni, szóval tényleg nem merült fel bennem még a gondolat se, hogy elmenjek. Úgy voltam vele, hogy jövök majd ide, a miskolcira, úgyis szinte itt nőttem fel, ahogy anyáék itt tanítanak. Majd jött a keretszámcsökkentés, és kiderült, hogy nem vesznek fel állami támogatottakat oda, ahová menni akartam kizárásos alapon. És mikor ez kiderült, eszembe jutott az a papír, amit eltettem a fiókomba. Pontosan tudtam, hogy hová tettem, és egyből előkerestem. És jött a belső hang.

"Menj."

Véletlen, hogy pont akkor kaptunk egy papírt, amit pont ennyire gondosan eltettem, amikor soha semmi mást nem tettem el ilyen gondosan? Szerintem nem. Mintha megéreztem volna, hogy nekem az a papír még kelleni fog. Ja igen, hozzátenném, hogy mivel abszolút nem tudtam, mit akarok, csak azt tudtam, hogy szeretem a matekot, valószínűleg még a keretszámok kiderülésénél sem merült volna fel bennem, hogy pestre menjek matek szakra. Tehát ez tényleg a papíron múlt, ha úgy vesszük.

Elmentem a nyílt napra, és megtetszett. És tudtam, hogy ide akarok jönni. A kis belső hangocskám egyre hangosabban ordította hogy "Ide kell jönnöd!". Pedig a nulla motivációmmal a jövőmet illetően, nem volt ez annyira egyszerű döntés, mint amennyire egyszerűen a szívem azt mondta, hogy igen, ide jövök és kész. És életem egyik legjobb döntése volt. Soha nem fogom megbánni. A lehető legjobb helyen vagyok.

De most nem ezt akartam kifejteni :) A lényeg, hogy nem hiszek a véletlenekben. Mindennek van oka. Okkal került az iskolapadomra az a papír, okkal nem lett meg az az 1 pontom azon a vizsgán. Pedig akkor véletlennek tűnt. Az is okkal történik, ami mostanában velem történik, és annak is oka van, hogy már megint nincs jó kedvem, csak tudnám, hogy mi az...

Boldogság és szomorúság

Ha magyarórán anno egy házi feladatnál az lett volna a feladatom, hogy mondjam meg, mi a boldog ellentéte, valószínűleg egyszerűen azt írtam volna, hogy szomorú. És kész, vége: boldog-szomorú, magas-alacsony, hideg-meleg... Ellentétek. Pedig nem. Igenis lehet az ember egyszerre boldog és szomorú, én ezt élem át nap mint nap. Márpedig ha a kettőt egyszerre érzem, akkor nem lehetnek egymás ellentétei, nem lehet két egymást kizáró esemény.

Ma reggel arról beszélgettem Apával, hogy mit várok, hogy fog menni a következő vizsgám, majd elmagyaráztam neki, hogy én már réges-rég nem várok semmit egy vizsgától, csak reménykedem. Mert mindig jöhetnek meglepetések: egy nagyon jónak érződő vizsgán megbukhatok, és egy nagyon rosszul sikerültre is kaphatok jó jegyet. Mint például tegnap, amikor ötöst kaptam egy olyan tárgyból, amivel világéletemben hadilábon álltam. Szerencsém volt, könnyű tételt kaptam, és most itt ülök egy ötössel, amit talán meg sem érdemlek. Hatalmas szemekkel néztem, hogy a tanár tényleg azt írja-e a papírra, hogy "Jeles", majd olyan boldogan jöttem ki a vizsgáról, hogy öröm lehetett rám nézni. Szó szerint éreztem ahogy a sok-sok boldogsághormon felszabadult bennem. És imádtam. Úgy éreztem, legszívesebben átölelném az egész világot, mindenkivel meg akarom osztani ezt az örömöt. Ide is le akartam írni, de végül nem jutottam el odáig. Pedig régen voltam már ENNYIRE boldog, hogy egyszerűen csak azt érezzem, hogy egyszerűen végtelen a boldogságom, és így azt akarom, hogy mások is kapjanak belőle. Jó napom volt, találkoztam egy régen látott baráttal, tényleg úgy éreztem, hogy ez a szerencsenapom.

Mostanában (haha, dehogy mostanában, inkább hónapok óta) a gondolataim egy ördögi körben forognak. Egy ideig semmi se tudott kizökkenteni ebből, mostmár szerencsére néha van, aminek köszönhetően kilépek a fölösleges agyalásból (mint pl. a tegnapi vizsga), de aztán túl könnyen vissza lehet engem lökni. Elég egy mondat, és én máris ugyanott vagyok: jajj. Pedig, mint mondtam, a boldogságom éppen végtelen volt, és a végtelen boldogságomat nem lehet csakúgy nullára csökkenteni. Legalábbis egyszerű gondolatokkal nem, esetleg csak nagyon komoly rosszhírekkel, de ilyemire nem volt példa. Estére mégis szomorú voltam. Szomorú és boldog egyszerre. Mert mindig, amikor az ördögi körömben futkározok, próbálok kilépni.

"Szandi, gondolj bele, hogy a 2 hónappal ezelőtti éned az életét is odaadta volna ezért a helyzetért."

Ezt ismételgetem magamban, újra újra és újra. Ilyenkor általában lenyugszom egy kicsit, körülbelül egy egész pillanatra. Olyan ez, mintha az agyam és a szívem háborút vívna. Pedig igaz, tényleg mindenemet odaadtam volna azért, ami most van. Hálás is vagyok érte, tényleg.

Csak mindig bennem motoszkál, hogy ez így nem maradhat. Véglegesen nem, mert bár van egy célom, amit el akarok érni, és úgy is érzem, hogy oda tartok, de magát az utat is élvezni akarom. De sokszor nem élvezem. Ezért vagyok egyszerre szomorú és boldog. Mert boldog vagyok, hiszen látom, hogy oda tartok, ahová akarok, de szomorú vagyok, mert éppen nem élvezem. De ha belegondolok, táncon egy egyszerű spárgához is szenvedéseket kell átélni, mert a nyújtás bizony fájdalommal jár. De könyörgöm, az fizikai fájdalom, amit az idők során megtanultam kezelni, és már el is tudok lazulni benne. De itt most nem erről van szó...

Najó, elég, ha ez a körforgás csak az agyamban megy. :)
A lényeg, hogy szeretnék boldog lenni. Csak boldog. Nem boldog és szomorú, hanem csak boldog. Mert az az igazi énem. De tudom, hogy eljön majd az az idő is. És hiszek abban, hogy minden okkal történik. Hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy egy aprócska véletlennek tűnő dolognak is van értelme, van oka, még akkor is, ha nem tudjuk, mi az. Okkal vagyok most egyszerre boldog és szomorú, és egyszer majd visszatekintek erre az időre, és azt fogom gondolni, hogy talán jobb is, hogy így lett. Sőt, remélem, hogy biztos leszek benne.

Álmatlan éjszakák

Hajnali 1 van, ami azt jelenti, hogy kb. másfél órája próbálok elaludni. De csak forgolódom az ágyban, és gondolataim ördögi köre nem hagy nyugodni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy kivételes alkalom... de nem az. Lelkem egy érzelmi hullámvasúton ül már napok, hetek, hónapok óta, és amikor az alvásra kerülne sor, persze mindig mélypontra jut.

Nem tudok aludni. Én, aki imádok aludni és álmodni, imádom amikor nem kell korán kelnem és felébredek valamire reggel de visszaalszom... Én, aki régen nehezen bírta ha nem volt meg a napi 10 óra alvás, most sokszor feleennyivel is "beérem", és hiába vagyok fáradt, nem tudok aludni.

Régen ha tudtam, hogy nem kell korán kelnem, az ágyúdörgés se tudott felébreszteni. Most? Minden apró zajra felriadok, ami a lépcsőházból jön. Hiába tudom, hogy nincs mire, vagy kire várnom, felriadok, és a lelkem titokban azt hiszi, hogy hozzám jött valaki, aki mindjárt belép a szobába, s nem leszek egyedül... De nem.
"Persze hogy nem" - mondja az agyam - "mégis mit vártál?!"

Csodát. A szívem mélyén hiszek a csodákban, sajnos... vagy szerencsére. Most épp nem tudom, hogy ez jó-e. Csak azt tudom, hogy aludni akarok... Álmodni, és nem gondolni a valóságra.

Vigyázz magadra

Azt már megszoktam, hogyha utazom, vagy csak simán megyek valahová, Apa úgy köszön el tőlem, hogy vigyázzak magamra. Szinte már teljesen megszokott, pedig nem megszokásból mondja, hanem őszintén. De valamelyik nap hosszú idő után megint részem volt abban, amiben már elég régen nem volt: elköszönéskor nem egyszerűen azt mondták nekem, hogy vigyázz magadra, hanem hogy telefonáljak, ha hazaértem. Bár elmondtam, hogy itt pesten én sokkal inkább biztonságban érzem magam így este 10 környékén az utcán, mintha otthon lennék, de mikor hazaértem, telefonáltam, és kaptam egy kedves "köszönöm, hogy jelentkeztél"-t. Rövid kis történet, de... számomra szívmelengető volt. Bár nem hinném, hogy halálra aggódták volna magukat, amíg hazaértem, de azért jól esik az embernek az ilyesmi. Érezni, hogy van, aki vigyázni akar rá. Szeretem, ha valaki ilyen gentleman :)