A tükörben táncoló lány

Amióta az eszemet tudom, táncolok. Mára már egészen durván az életem része, észre sem veszem de spiccelek miközben felhúzom a lábamra a nadrágot, szépen tartom a karomat és az ujjaimat amikor elengedem a kapaszkodót a villamoson, és még ki tudja mennyi minden van amiről nem is tudok.
Esténként vacsora előtt/után mindig bementem anyáék szobájába, mert ott volt tükör és felraktam valami zenét még (mostanra már őskorinak számító) hagyományos lemezlejátszón, és táncoltam.
Persze amikor ténylegesen táncórára mentem, sosem bámultam úgy magam a tükörben. Nem is volt nagyon szabad, mert nem a tükörből kell megtanulnom, hogy mikor csinálok jól valamit. Persze kell, hogy ellenőrizzem a dolgokat, de ha mindig csak tükörből nézve táncol az ember, akkor utána színpadon elvész.
Nem tudom mikor, csak azt tudom, hogy jóval több, mint 10 éve kaptam egyik szülinapomra egy hatalmas tükröt a szobámba, hogy tudjam magamat nézni miközben gyakorlok táncra. Balett rudat is akartak felszerelni, de az végül sose jött össze. Pedig megvették.
Hazaértem a suliból, benyomtam a cd lejátszón valami zenét, és táncoltam. Főleg olyankor, amikor kifejezetten sokat kellett volna másnapra tanulni. Azt hiszem, talán ennek köszönhető, hogyha improvizációról van szó, nem ijedek meg, maximum félek, hogy vajon mennyire jó az, amit csinálok, de bátran csinálom. Najó, meg annak is, hogy nem egyszer kellett improvizálnunk táncórákon...
Sok év telt el azóta. Most is van tükröm, de nem olyan nagy. Most is járok táncra, de már nem ugyanarra. És mostanra értem el oda, hogy ha tudnám, hogy valaki titokban figyeli ahogy táncolok magamnak, nem szégyellném. Sőt, talán kicsit sajnálom is, hogy ezt csak én láthatom. Régen csak úgy táncolgattam, de most már minden mozdulatomban milliónyi érzés is van. És ez látszik. Legalábbis én látom, hogy mennyivel gazdagabb egyetlen kézmozdulatom most, mint évekkel ezelőtt.
Egyébként talán nem is láthatná ezt soha senki. Amikor nem magamnak táncolok, nyilván ahhoz fordulok, aki néz. Olyankor nem magamat látom, és így más hatások érnek tánc közben, így a mozgásom is más. Pedig szívesen megmutatnám az embereknek azt a lányt, akit én látok a tükörben tánc közben. Tetszik. Bár az elmúlt idők eseményei miatt az arca még mindig kissé idegen számomra. Nem az a lány, akit 21 évig láttam. De valami nem változott benne: akkor jön elő, amikor lenne valami feladatom. Amikor nem annyira érek rá. Jön, és azt mondja: "Márpedig most hagyni fogod a fenébe a feladataidat, és táncolni fogsz velem. Igen, még egy számot. Még egyet. Újra! Még egyet! Ne menj még, táncoljunk!"
És ott ragadok a tükör előtt. És táncolok és nézem. És nem mozdulok a tükör elől. Csak nézem és nézem. És táncolok...