Emlék...

Régen volt egy idő, amikor sokat honfoglalóztunk. Neki nem volt felhasználója, így regisztráltam neki. Kérdeztem, hogy mi legyen a felhasználónév.
"-SzandiVágya.
-Biztos? Írhatom?
-Of course. Majd ha esetleg szakítunk akkor nem használom addig amíg újra össze nem jövünk."

Titkok

Sok olyan dolgot éltem át, amit nem akarok megosztani akárkivel. Tapasztalatok, gondolatok, érzések, amikről ha valaki kérdez engem, akkor azt mondom, hogy erről nem akarok beszélni. Mert számomra vannak dolgok, amiket nem akarok akárkivel megosztani. Vannak dolgok, amikről úgy érzem, hogy ez nem tartozik másra, csak rám. Nem azt mondom, hogy titok, de valami olyasmi.

Több ilyen dolog van, amit sokáig nem osztottam meg Vele. Mindig az volt a reakciója, hogy miért nem mondtam el eddig... És mindig én éreztem magam bűnösnek, hogy hát valóban, igazán elmondhattam volna...

De sokat gondolkoztam, és igazából rájöttem, hogy egyáltalán nem kéne bűnösnek éreznem magam emiatt. Én mindig őszinte voltam Vele, bár volt, hogy félreértettük egymást, de sosem akartam hazudni neki. Viszont elismerem, amit a legutóbb megosztottam vele, az egy olyan dolog volt, amit elsőre nem mondtam el. Kérdezett a témával kapcsolatban, és én nem meséltem el neki. És mikor kérdezte, hogy miért, annyit mondtam, hogy mert nem vagyok olyan típus, aki erről beszélgetni szokott. Ezek után 5 perccel egy tök átlagos kérdésre szó szerint ugyanezt reagálta "nem válaszolok, mert nem vagyok olyan aki erről beszélgetni szokott". Nagyon fájt ezt hallani, csak akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. De most már rájöttem. Ahogy mondtam, vannak dolgok, amiket nem akarok akárkivel megosztani. És minden egyes dolognak van egy szintje, hogy mennyire nem akarom megosztani másokkal. Ez volt a legmélyebb szinten bennem (azt hiszem). És végre úgy éreztem, hogy elég közel állunk egymáshoz ahhoz, hogy megosszam vele. És megosztottam vele, és nem hogy örült volna, hogy végre megnyíltam előtte ennyire, hogy még erről is beszélek. Nem. Inkább megbántódik azon, hogy de eddig miért nem mondtam. Olyan ez, mint amikor valaki a legféltettebb titkát akarná megosztani valakivel, de az a másik nem értékeli ezt. (Félreértés ne essék, nem érzem, hogy ez a dolog a legféltettebb titkom lenne...)

Bárcsak elmondhatnám ezt Neki... De mindenki azt mondja, hogy ne. És valamilyen szinten igazuk is van, időt kell adnom Neki, egyedüllétre van szüksége... Tudom. De nagyon érzelmes típus vagyok, mindig a szívemre hallgatok. És most nem a szívem szerint cselekszem. Szívem szerint írnék neki. És hiszek benne, hogy igenis a szívemre kell hallgatom. Akkor most honnan lehetek biztos benne, hogy jobban járok, ha az eszemre hallgatok?

"... the ones who don't."

"It's silly, isn't it. You're surrounded by people who love you and you can only think about the ones who don't."

Ezt az idézetet tegnap láttam. Ha a "ones"-t lecseréljük "one"-ra, máris 100%-osan igaz rám. Ó, de még mennyire.
Az utóbbi napokban ráébredtem, hogy mennyire szeretnivaló emberekkel vagyok körülvéve. Akik szeretnek és foglalkoznak velem, és akiknek ezért nagyon is hálás vagyok, még ha nem is látszik most rajtam! Köszönöm nektek azt a sok ölelést és törődést, de leginkább nővérkémnek, aki az egyetlen volt, aki kimondta a varázsszót: "szeretlek".

"Szeretlek". Egyszerű, mégis gyönyörű szó. Hiszek benne, hogy varázsereje van. Hogy ha őszintén szívből mondod valakinek, akkor gyógyító ereje van. De a fordítottja is hasonló... Ha azt mondod valakinek, hogy nem szereted, az neki jobban tud fájni mindennél.

Rengeteg fajtáját ismerem a szeretetnek, és biztos vagyok benne, hogy közel sem az összeset. Más az, ahogy a szüleimet szeretem, más az, ahogy a testvéremet, családomat, barátaimat, a kutyámat, egy ételt, egy érzést... De mind közül a legkülönlegesebb a szerelem. A szerelem nagyon furcsa dolog, és mindenki mást gondol róla, hogy mi is az. Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy tudom mi az a szerelem, de most jöttem csak rá, hogy egyáltalán nem. Mármint, akkor még biztosan nem az igazi komoly szerelmet éreztem. Az is egyfajta szerelem volt, abban biztos vagyok. De annak az elvesztése soha és semmilyen körülmények között nem váltotta volna ki azt belőlem, amit a mostani. (Persze nem szeretnék pesszimista lenni, mert még hiszek benne, hogy nem vesztettem el. De mivel jelen pillanatban csak a hitem létezése és a szobámban lévő tárgyak választják el a helyzetemet attól, hogy elvesztettem-e Őt vagy sem, ezért azt hiszem, érthető, hogy miért érzem magam majdnem pontosan ugyanúgy, mintha már biztosan elvesztettem volna.) Sose éreztem még azt, hogy valakivel egyek vagyunk. Hogy kiegészítjük egymást. Hogy Ő a másik felem. Ráadásul a jövőképem mindig is bizonytalan volt, sose voltam semmiben biztos, hogy milyen lesz a jövőm. Vannak elképzeléseim, de még mind képlékeny. Kivéve Őt. Ő volt az első dolog, amiben biztos voltam, hogy ott lesz. Ha valaki megkérdezte volna, hogy hol/hogyan látom magam 5/10/20/x év múlva, hát egyben voltam biztos: Vele. Rengeteg motivációt adott ez nekem. Kezdett kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék. Végre volt valami, amiben biztos voltam. De hiába.

Persze kaptam/kapom a sok megjegyzést, hogy jobb lesz... Persze, tudom én is, hogy jobb lesz. De semmi, SEMMI ÉS SENKI nincs az életemben, amit/akit igazán szerettem és elveszítettem, ne hiányolnám a mai napig. Nagymamám 9 éve halt meg. A mai napig eszembe jut és hiányzik. Az első kutyusom 5 éve halt meg. A mai napig gondolok rá, hogy bárcsak újra megsimogathatnám. Természetesen már nem sírok miattuk, nem gondolok rájuk állandóan, de igenis ott van a seb, amit okozott az elvesztésük. És lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de nekem ezek a sebek nem gyógyulnak be. Bármikor fel lehet szakítani. Olyan, mint a lábamon a kutyaharapás nyoma: örökre ott marad.

Na de kicsit visszatérek a kiindulóponthoz: annak ellenére, hogy körülvesz a sok barátom, akiket szeretek, én még mindig csak Rá tudok gondolni. Minden este amikor fekszem az ágyban, várom, hogy hazajöjjön. Minden alkalommal, amikor villog a telefonom, hogy írtak, reménykedem, hogy Ő írt. Minden egyes este várom, hogy átöleljen és együtt aludjunk el. Minden reggel, amikor felébredek, egy pillanatig abban reménykedem, hogy mellette ébredek. Minden egyes pillanatban alig tudom megállni, hogy írjak Neki. Legszívesebben titokban odamennék a munkahelyére, hogy amikor végez, legalább egy pillanatra láthassam. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy már ennyi ideje nem tudok róla semmit. Mármint hivatalosan... Belülről tudom és érzem, hogy Ő rendben van és jól érzi magát.

Zene és érzések

Én egy nagyon érzelmes, ugyanakkor erős embernek tartom magam, de mostanában mégis elárasztanak olyan érzések és gondolatok, hogy nem is ismerek magamra. Fizikailag átéreztem már olyan fájdalmat, amitől órákig ordítottam, és azóta mindent ahhoz hasonlítok, és ahhoz képest minden semmiségnek tűnik. Még egy lábujjtörés, egy égési sérülés is, és biztos sorolhatnám még... De nem gondoltam volna, hogy lelkileg meg tud engem valami úgy terhelni, hogy azt mondjam, százszor inkább kérem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mint ezt...

Épp hallgatok egy zongorás szomorú zenét (http://www.youtube.com/watch?v=OmLNs6zQIHo), amin pár napja még sírtam, de most már szerencsére nem. Mindig is szerettem a nyálas érzelgős számokat, és mindig is úgy hallgattam őket, mintha átéreztem volna a fájdalmat amit kifejeznek. Pedig tizenévesen az ember még nyilván nem élt át annyi mindent, hogy át tudja érezni. Furcsa, hogy igazából nem volt rá olyan komoly okom, hogy szomorú zenét hallgassak. Boldog voltam, és mégse hallgattam nagyon boldog zenéket. Persze az apró nehézségeimet mindig tudtam azonosítani a dalszövegekkel, de úgy éreztem, hogy teljesen megértem és átérzem a zenét. Most fordult a kocka. Úgy érzem, hogy nem tudom átérezni, mert nem fedi a teljes valóságot amit épp átélek... Mert addig könnyű, amíg a zene többet mond mint amit érzek, de amikor kevesebbet, akkor már valami hiányzik.

Szeretnék találni egy olyan zenét, ami végre kikapcsol. Amivel azonosulni tudok. Aminek a rezgésszintje azonos az enyémmel. Amiben megértést találok. Ami erőt ad.

A kezdet... :)

Ma hazajöttem, és mivel napok óta úgy érzem, hogy elárasztanak a gondolatok, úgy döntöttem, le is írom őket. Úgy döntöttem, indítok egy blogot. Kicsit meglepődtem, mikor láttam, hogy már évek óta be vagyok regisztrálva. De nem baj, legalább ennyivel előrébb voltam már alapból.

Emlékszem, réges-régen amikor még az MSN volt a divat, úgy éreztem, nincs szükségem blogra, naplóra, bármi ilyesmire, mert mindig csak elmeséltem a barátaimnak hogy mi történt velem... Ez így is volt egészen idáig. De most olyan helyzetben vagyok, hogy akinek a legjobban szeretném, nem mesélhetek. Így inkább csak leírom, aztán majd olvassa, aki olvassa.

Gondolkoztam, hogy mi legyen a cím. Igazából szinte egyből a pillangók jutottak az eszembe, mert szeretem őket, vannak pillangós ékszereim, és különben is, már maga a szó is nagyon tetszik. Régen amikor nyaraltunk, volt egy időszakom, amikor állandóan pillangókat kergettem, és elég nagy sikerrel meg is fogtam őket. De jó is volt az... :)

Kicsit kételkedem benne, hogy végül tényleg használni fogom-e ezt a blogot, de ha nem, az sem baj. De legalább most van valami, ami jobban leköt, mint bármi amivel mostanság próbálkoztam...