Zeneszövegek

"Every night you cry yourself to sleep
Thinking 'Why does this happen to me?'
'Why does every moment have to so hard?'"

Már megint nyálas zenét hallgatok, mert ez talán épp egy kicsit segít. Figyelek a szövegre, és azon tűnődöm, hogy ha ezt egy férfi énekli teljes odaadással, akkor vajon tényleg átélt valami ilyen helyzetet? Vagy csak valaki átélte, megírta a dalt, ő pedig elég jól elő tudja adni? Ezt a részt nem feltétlenül élte át, mivel a dalban is csak egy lánynak énekli ezt, akit nem akar elveszíteni, tehát ha jól értelmezem, akkor a lány az, aki ezt mindenképp átélte.

"Of all the things I felt but never really shown
Perhaps the worst is that I ever let you go
I should not ever let you go..."

Hát igen, van, hogy nem mutatják ki amit éreznek. Már inkább meg sem kérdezném, hogy miért, csak azon gondolkozom, hogy igaz-e, amit nemrég mondott nekem valaki: ha igazán szerelmes, ezek úgyis jönnek maguktól. Teljes odaadással hallgattam, ahogy ezt mesélte nekem egy fiú, hogy mennyi lány panaszkodott neki arról, hogy nem figyel rájuk eléggé, hogy miért nem puszilgatja őket többet stbstb., majd elmondta, hogy jött egy lány, akinél rájött, hogy mire is panaszkodtak a korábbiak: szerelmes lett, és egyből úgy érezte, bármit megtenne azért a lányért, és megértette, hogy a panaszkodás tárgya nem vonatkozott olyan egetrengető dolgokra, csak hogy pl. egy buliban ne tűnjön el 2 órára, hanem néha menjen oda a lányhoz puszit adni, de nem kell végig vele lennie. Addig erre oda kellett volna figyelnie, de aztán jött ez neki magától is. Vajon ez mindenkinél így van? 

"It's not over tonight
Just give me one more chance to make it right..."

Bárcsak nekem szólna ez... De ahogy ezt leírom, mintha belém csapna egy villám, hallom ahogy a gondolataim hangosan kiröhögnek, hogy "Hát te meg miket merészelsz álmodozni?". Szeretetet akarok. Törődést. Odaadást. Romantikát. Meghitt pillanatokat.

És már eszembe is jutott egy zene, ami nem csak úgy eszembe jut, hanem egy másik zene hallgatása közben erőszakosan befurakodik a fejembe, és elkezdi lejátszani magát. Muszáj meghallgatnom:

"Édesen alszol, zörren az ablak
Megjött a parancs: rögtön induljak
Melegben fekszel, friss bőröd álom
Miattad kelek, érted csinálom"

...

"Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen
Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem..."

Talán nem véletlenül furakodott be a fejembe ez a dal, hiszen annyira szívemből szól, kimondja amit érzek. Sajnos. Nagyon remélem, hogy tévesen érzem, de tényleg teljesen ezt érzem, amit ez az utolsó 2 sor tartalmaz. És már megint harcol a szívem az agyammal:

Agy: Te is tudod, hogy ez nem igaz.
Szív: Lehet, hogy te tudod, de én nem érzem.
Agy: Pedig tényleg.
Szív: Akkor érezni akarom! Ha nem érzem, nem hiszem el.

De persze az agyam hiába állít valamit, azt a szívem nem tudja érezni. Ha eltöröd a lábad, hiába mondja neked valaki más, hogy fáj. Igen, valószínűleg tényleg tudja, hogy fáj, de nem érzi.

Nekem pedig nem elég, hogy tudjam. Érezni akarom. Az érzelmeim vezérelnek, ez szinte mindig így volt, és valószínűleg így is lesz ezek után is. Nem tudom nem figyelembe venni, hogy mit érzek, vagy hogy mit nem. Legalábbis nem sokáig...

"Őszintén akarok élni
Minden utam végigjárni
Hinni abban, amire vágyom
S ha hiszek benne: küzdeni érte, bármilyen áron..."

Ilyenkor úgy érzem, mintha minden dal csak nekem szólna. Ez is, annyira annyira a gondolataimat énekli meg. "S ha hiszek benne, küzdeni érte bármilyen áron." Mintha tudattalanul is ez lenne a mottóm. Csak amikor eljön az a pillanat, hogy elbizonytalanodom, na olyankor jön a "feladom", "nem érdekel", "elég volt", és ezek társai. Talán nem kéne elbizonytalanodnom. De ha valaki nem, vagy csak alig kap visszajelzést arról, amit csinál, szerintem természetes, hogy elbizonytalanodik. Olyankor meg pláne, ha nem olyan visszajelzést kap, mint amit várt volna.

De örülök, mert sokkal jobban érzem magam, mint pár hónapja. Akkor ha megnyertem volna a lottót, és ilyen értelemben bármit megtehettem volna, csak néztem volna nagy bociszemekkel, hogy "hát jó, na és?", most legalább tudom, hogy mihez kezdenék vele, tudnék belőle csinálni valamit, ami boldoggá tenne. Síelni akarok. Ez már mindenképp javulás, a kedvem a konstans nullából legalább elmozdult, csak sajnos egy szinuszgörbére hasonlít, ami sajnos egyelőre aránytalan, és több helyen negatív, mint pozitív. De egyszer majd eljutok oda, ahová szeretnék. Egyszer majd újra elérem, hogy több legyen a jó, mint a rossz. Csak az a baj, hogy ezt nehezebb elérni, mint mondjuk 2 éve ilyenkor. 2 éve ilyenkor nem ismertem a határtalan jóságot, volt egy határ, aminél úgy éreztem, hogy na ez lokális maximum, és nagyon boldog vagyok, de tudtam, hogy az életben lesz még ennél jobb is. Úgy érzem, hogy már átéltem ezt a globális maximumot, nem érzem azt, hogy lehetne még annál is jobb, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy régen tudtam, hogy lehetne még jobb is.

Erre most egy elég nevetséges példa jutott eszembe... :) De ha valaki egész életében csak "hamis" nutellát eszik, azt is szeretheti, és érezheti finomnak, de ha egyszer megkóstolja az igazi nutellát, utána már nehezen fogja ugyanolyan finomnak érezni a másolatokat.

Hm... jó kis nutella... Megyek is, és inkább telezabálom magam édességgel.