Apró örömök az életben

 Este van, késő van. Annyira késő amikor már inkább le kéne feküdnöm aludni, ahelyett hogy ennék valamit, de nem bírom: muszáj ennem valamit. Pont kezdek belerázódni a szakdogázásba, hát csak nem most fogom abbahagyni...

De tudom, hogy nincs itthon semmi kaja, a rendelés pedig nem az én stílusom, különben sem bírnám kivárni, amíg bármi kaja is megérkezik. Pattogatni való kukorica tudom hogy van, de akkor inkább az éhezés mint egy ilyen hizlaló kaja, főleg, hogy még csak nem is esne jól...

Azért kinyitom a hűtőt, hogy hátha támad valami ötletem.

És akkor... meglátom, hogy van egy csomag virsli.

IGEN. <3
Ennél jobb most nem nagyon történhetett volna velem. :) 

Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de engem nagyon boldoggá tudnak tenni az ilyen dolgok.

Nagyvárosi pillanatok

Hihetetlen, hogy egy-egy apróság mennyire fel tudja dobni a napomat. 2 programom között nem volt sok időm, és nagyon éhes voltam, úgyhogy választhattam, hogy vmi jobb főtt kaját eszem, de sietve, vagy pedig mekizek, de legalább nyugodtan van időm enni. Az utóbbit választottam, mert már nagyon unom az állandó sietést. De hát ez van, ha az ember állandóan telepakolja a naptárját programokkal...

Ahogy úton voltam (még a város elég külső, családias részén), egy anyuka jött szembe a két kisfiával. Az egyik előre futott, és ahogy jött velem szemben, rám nézett, mosolygott, én is mosolyogtam, majd vigyorogva mondta, hogy "Szia!". Annyira édes volt! Főleg, hogy nem csókolommal köszönt, mint Miskolcon az utcánkból az egyik kisgyerek, amikor még 12 éves  voltam...

Aztán jött az anyuka, hátraszólt a másik fiúnak, hogy "Jól van, akkor majd otthon találkozunk.", vagy valami hasonlóval, de annyi volt a lényege, hogy a gyerek nyilván makacskodott, hogy ő nem akar továbbmenni, az anyuka meg ráhagyta. Mosolyogtunk egymásra, aztán ahogy mentem tovább, ránéztem a kisfiúra, aki ott állt, huncut módon mosolyogva, majd elindult az anyukája után, és ő is vidáman üdvözölt engem egy "Szia!"-val.

Awwh. Olyan otthonosan, családiasan éreztem magam. Lehet, hogy fel kéne hagynom a matek szakkal, és elmennem óvónéninek. Vagy legalábbis szabadidőmben kisgyerekekre kéne vigyáznom. Olyan őszinte, tiszta szeretet árad belőlük.

Aztán volt még egy apróság, ami jól esett. Ahogy leültem a mekiben a kis antiszoc asztalos résznél (ahol 1-1 személyes asztalok vannak egymás mellett egy sorban), a mellettem lévő asztalnál ülő srác megvárta, amíg lepakoltam a cuccomat, és mielőtt nekiláttam volna az első harapásnak, jó étvágyat kívánt. És utána nem kezdett el beszélgetni, nem akart semmit tényleg.

Nem nagy dolgok ezek, de nekem sokat érnek az ilyen "élet apró örömei" pillanatok.

És még az utána lévő programom is szuper volt. Bár azt most itt nem fogom részletezni, de annyit mondhatok: ezernyi élménnyel gazdagodtam. <3

Ja, és most, hogy belegondolok, a napom korábbi részei (délelőtt, ebédidő, délután) is tele voltak örömmel. Bár lehet, hogy már csak az esti programom boldogsága beszél belőlem.

Igazából ha még nem adtam volna címet a bejegyzésnek, azt írnám, hogy ez egy jó nap volt. Olyan igazán jó. De mostmár nincs kedvem átírni, jó lesz az így.

A mai napom

Kivételesen jókedvemben írok. Tegnap sokáig tanultam a mai zh-ra, aztán ma korán keltem hogy még tanuljak egy kicsit reggel is. Hát, a korai keléstől kissé el vagyok szokva... Vagyis pontosítanék: az önálló koránkeléstől. Mert amikor hazamegyek Miskolcra, és ott töltök x napot, akkor mostanában mindig felkelek reggel anyáékkal, hogy én vihessem ki őket az egyetemre, aztán szakdogázzak. De olyankor anya ébreszt és bennem van a motiváció: ha felkelek, vezethetek. Az más...

Szóval korán keltem, jó hamar beértem az egyetemre, és újból megállapítottam, amit az otthoni koránkeléseknél is mindig meg szoktam: korán kelni jó dolog. Olyan jó, amikor érzem a szervezetemen, hogy már lassan 3 órája ébren vagyok, és még mindig csak reggel 9 körül járunk. Ez egy olyan dolog, hogy nehéz elkezdeni, de a végén tuti, hogy nem bánom meg. Míg a sokáig alvást könnyű megtenni, de utána könnyen megbánom, hogy a fél napom elment a semmire.

Süt a nap, meleg van, így a kedvem is jó. :) Főleg, hogy a zh is jól ment (szerintem). Rájöttem, hogy ha valamit, hát ezt nagyon szeretem ebben a szakban: annyira nehéz, hogy egy zh írása teljes koncentrációt igényel, és tényleg teljesen kikapcsol, és nem gondolok semmi másra. Mostanában nem sok dologgal vagyok így, pedig nagy igényem lenne rá. Amikor elkezdtem vezetni, az is ilyen volt, de azóta már az is megy annyira, hogy elkezd közben az agyam kattogni olyan dolgokan, amiken amúgy nem kéne. Úgyhogy megpróbálok hálásan tekinteni az elkövetkezendő időkre: még egy zh, egy vizsga, szakdoga leadás, záróvizsga. Akármennyire is nehéz lesz, és a felkészülés közben akármennyire is nem lesz hozzá kedvem, hogy tanuljak, de amikor ott leszek és vissza kell majd adnom ezt a tudást, akkor újra megint csak egyetlen dologra fogok koncentrálni. És ez jó. Szeretem ezt az érzést. Na meg persze ha sikeresen megy a dolog, utána az "Igen, megcsináltam." érzés. Elég fura most ezt mondani, de a mai zh után úgy voltam vele, hogy kár, hogy nincs több tárgyam, mert úgy írnék még egy-két zh-t...
... aztán hazajöttem szakdogázni...
... amit azóta se sikerült elkezdenem.
Igen, ez megint olyan, mint a korán kelés. Nagyon nehéz elkezdenem, de ha már belelendülök, utána tök jó, és élvezem. Csak ez az elkezdés, hát, nem olyan egyszerű. De ez legyen a legnagyobb gondom... :)

És még a rózsácskám (ami télen teljesen a halálán volt) is elkezdett gyönyörűen növekedni. Így az én kedvem is tovább nő. ^^