Helyzetjelentés

Mindjárt indulok, és szokatlanul nyugodt vagyok. Pedig ez nem egy egyszerű vizsga, amit felvesz az ember a neptunban, aztán maximum elmegy még egyszer a jövő héten, ha nem jön össze. Na nem mintha hiányozna az izgalom... :)

Úgy érzem, tényleg átjár most a szeretet, nem is tudnék most szomorú/bosszús zenét hallgatni (pedig állandóan azt hallgattam mostanában), csak egy zene megy folyton, ami reménnyel és szeretettel teli.

Sokan gondolnak rám. Köszönöm <3

1 hónap

Eltelt egy hónap... De még mindig olyan, mintha csak tegnap történt volna...

Szinte egy szabad percem sincs. Ezt élvezem, de valahogy mégis olyan lassan telik az idő... Egyszerre végtelenül gyors és végtelenül lassú.

Zajlik az élet, de mégis olyan, mintha megállt volna. Furcsa ezt érezni. Nem tetszik.

De ma valahogy szerencsésnek éreztem magam. Hiába aludtam rettenetesen rosszul, reggel mégis jól indult a napom, és utána se volt rossz. Persze most már rám férne egy kiadós alvás.

És nem tudom, hogy mi ütött belém, de mostanában nem tudom megállni, hogy ne rakjak fel képet is a bejegyzésekhez. De hát végülis miért ne... Talán ezzel próbálom kifejezni azt, amit leírni nem tudok.

A tükörben táncoló lány

Amióta az eszemet tudom, táncolok. Mára már egészen durván az életem része, észre sem veszem de spiccelek miközben felhúzom a lábamra a nadrágot, szépen tartom a karomat és az ujjaimat amikor elengedem a kapaszkodót a villamoson, és még ki tudja mennyi minden van amiről nem is tudok.
Esténként vacsora előtt/után mindig bementem anyáék szobájába, mert ott volt tükör és felraktam valami zenét még (mostanra már őskorinak számító) hagyományos lemezlejátszón, és táncoltam.
Persze amikor ténylegesen táncórára mentem, sosem bámultam úgy magam a tükörben. Nem is volt nagyon szabad, mert nem a tükörből kell megtanulnom, hogy mikor csinálok jól valamit. Persze kell, hogy ellenőrizzem a dolgokat, de ha mindig csak tükörből nézve táncol az ember, akkor utána színpadon elvész.
Nem tudom mikor, csak azt tudom, hogy jóval több, mint 10 éve kaptam egyik szülinapomra egy hatalmas tükröt a szobámba, hogy tudjam magamat nézni miközben gyakorlok táncra. Balett rudat is akartak felszerelni, de az végül sose jött össze. Pedig megvették.
Hazaértem a suliból, benyomtam a cd lejátszón valami zenét, és táncoltam. Főleg olyankor, amikor kifejezetten sokat kellett volna másnapra tanulni. Azt hiszem, talán ennek köszönhető, hogyha improvizációról van szó, nem ijedek meg, maximum félek, hogy vajon mennyire jó az, amit csinálok, de bátran csinálom. Najó, meg annak is, hogy nem egyszer kellett improvizálnunk táncórákon...
Sok év telt el azóta. Most is van tükröm, de nem olyan nagy. Most is járok táncra, de már nem ugyanarra. És mostanra értem el oda, hogy ha tudnám, hogy valaki titokban figyeli ahogy táncolok magamnak, nem szégyellném. Sőt, talán kicsit sajnálom is, hogy ezt csak én láthatom. Régen csak úgy táncolgattam, de most már minden mozdulatomban milliónyi érzés is van. És ez látszik. Legalábbis én látom, hogy mennyivel gazdagabb egyetlen kézmozdulatom most, mint évekkel ezelőtt.
Egyébként talán nem is láthatná ezt soha senki. Amikor nem magamnak táncolok, nyilván ahhoz fordulok, aki néz. Olyankor nem magamat látom, és így más hatások érnek tánc közben, így a mozgásom is más. Pedig szívesen megmutatnám az embereknek azt a lányt, akit én látok a tükörben tánc közben. Tetszik. Bár az elmúlt idők eseményei miatt az arca még mindig kissé idegen számomra. Nem az a lány, akit 21 évig láttam. De valami nem változott benne: akkor jön elő, amikor lenne valami feladatom. Amikor nem annyira érek rá. Jön, és azt mondja: "Márpedig most hagyni fogod a fenébe a feladataidat, és táncolni fogsz velem. Igen, még egy számot. Még egyet. Újra! Még egyet! Ne menj még, táncoljunk!"
És ott ragadok a tükör előtt. És táncolok és nézem. És nem mozdulok a tükör elől. Csak nézem és nézem. És táncolok...

Day n+x

Kiszámolhatnám hogy hanyadik napnál tartok, de annyira nem izgat... Telik az idő, és... javulok? Nem tudom, de van étvágyam és éhes vagyok. De nem akarok enni mert nem akarok hízni, szeretnék szép vékony maradni. Ráadásul nem is tudom mit ennék, úgy igazán semmit, csak olyan jól esne enni és enni és enni...
Nem tudom, hogy javult-e a helyzet vagy csak az agyam feladta a zakatolást és végre hajlandó néha normálisan működni... Persze csak pillanatokról van szó, mert az idő 99,9%-ában még mindig ugyanolyan a helyzet.

Nem örülök az őszi időnek. Fázom. És nem tetszik a hangulat ahogy kinézek az ablakon, mert csak még jobban lehangol.

Nem tudok rendet rakni a gondolataim között. Minden pillanatban épp más-más dolgokon jár az eszem, aztán néha egyszer csak egy zene kezd el zakatolni és felülír minden gondolatot és csak a dallamra tudok gondolni, aztán hirtelen üres minden, aztán mégse... Elegem van. Valaki vigyen el innen valahová és kapcsolja ki az agyam.

Day n

Nem tudom, hanyadiknál tartok... Mindegy is, ennyi dokumentáció elég volt a napi szintűekből...
Igazából nem tudok mit írni... Csak folyamatosan átjár egy érzés, hallgatom ugyanazt a zenét 0-24, és kattog az agyam.
Igazából nem ismerek önmagamra... Se kívül, se belül. Ha tükörbe nézek, komolyan nem önmagamat látom, ha pedig belülről kezdem elemezni magam, az se az igazi énem... Vagy legalábbis nem az, aki eddig volt. Furcsa.