Hajnali 1 van, ami azt jelenti, hogy kb. másfél órája próbálok elaludni. De csak forgolódom az ágyban, és gondolataim ördögi köre nem hagy nyugodni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy kivételes alkalom... de nem az. Lelkem egy érzelmi hullámvasúton ül már napok, hetek, hónapok óta, és amikor az alvásra kerülne sor, persze mindig mélypontra jut.
Nem tudok aludni. Én, aki imádok aludni és álmodni, imádom amikor nem kell korán kelnem és felébredek valamire reggel de visszaalszom... Én, aki régen nehezen bírta ha nem volt meg a napi 10 óra alvás, most sokszor feleennyivel is "beérem", és hiába vagyok fáradt, nem tudok aludni.
Régen ha tudtam, hogy nem kell korán kelnem, az ágyúdörgés se tudott felébreszteni. Most? Minden apró zajra felriadok, ami a lépcsőházból jön. Hiába tudom, hogy nincs mire, vagy kire várnom, felriadok, és a lelkem titokban azt hiszi, hogy hozzám jött valaki, aki mindjárt belép a szobába, s nem leszek egyedül... De nem.
"Persze hogy nem" - mondja az agyam - "mégis mit vártál?!"
Csodát. A szívem mélyén hiszek a csodákban, sajnos... vagy szerencsére. Most épp nem tudom, hogy ez jó-e. Csak azt tudom, hogy aludni akarok... Álmodni, és nem gondolni a valóságra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése