Egy év

Egy év... Ha még nem lett volna elég az, hogy azzal van tele a facebookom, hogy x és y eljegyezték egymást, vagy kapcsolatban vannak, vagy csak ők a legboldogabbak a világon, akkor most jön a hab a tortán: hogy mindenkinek milyen csodálatos éve volt. Nem érdekel! Miért kell állandóan azt éreznem, mintha egy kést döfnének belém?

Egy éve ilyenkor az ország másik végén voltam, és én voltam a világ legboldogabb embere. Legalábbis annak éreztem magam, és ez a fontos. Most? Itt vagyok, és a világ legmagányosabb emberének érzem magam. Egész nap csak sírhatnékom van, és hiába próbálom leplezni. Pont az az ember veszi észre, akit a legkevésbé sem szeretnék terhelni azzal, hogy szomorú vagyok. És pont az nem veszi észre, akit szeretnék...

Mennyivel egyszerűbb volt gyerekként. Km-es listát tudtam írni arról, hogy milyen játékokat szeretnék, és ennek csak anyáék pénztárcája szabhatott határt. Ha valamit nagyon szerettem volna, de nem kaptam meg, legfeljebb kicsit durciztam, de aztán hamar megbékéltem a többi dologgal, amit kaptam. Most nem tudnék listát írni. Csak egyetlen dologra vágyom. Ennek már nem anyáék pénztárcája szab határt... de nem is a távolság. És igazából ez a leginkább elkeserítő. Nem mondom, hogy gyerekként teljesen megértettem a "nincs rá pénzünk" dolgot, de valamennyire azért csak beláttam, és így el tudtam fogadni, ha nem kaptam meg az áhított játékot. Most "felnőtt" fejjel meg a legtermészetesebb lenne számomra, hogy egy ilyen indokot elfogadjak. De a "nem akarom" egy olyan indok, ami fáj. A "nincs pénz" sosem fájt. Ez viszont egy olyan indok, amit egyelőre nem tudok elfogadni. Azt hiszem... Hiszen ha el tudnám, akkor most nem könnybe lábadt szemekkel írnám ezt, ugye?

Motiváció

Tanulni kéne, de jön a karácsony. Természetesen semmi kedvem hozzá. Bár annyira a karácsonyhoz sincs idén, mert most különösen egyedül érzem magam. Pedig lelkesen hallgatom a sok-sok karácsonyi dalt, amik magukkal is ragadnak. Csak aztán kinézek az ablakon és olyan érzésem van, mint amikor a moziban egy filmbe nagyon beleélem magam, aztán véget ér a film és mire kiérek a moziból, már szinte elmúlik a hatás, amit a film közben éreztem.

Itt van mellettem a jegyzet, világosan megvan, hogy mit kell tudni a vizsgára. Tudom, hogy meg tudom csinálni, főleg amióta megnéztem a mintavizsgát és úgy éreztem hogy "bitchplease, ezt akár most is meg tudnám csinálni". Mégis sokszor elfog a bizonytalanság. De vajon miért? Ha egyszer tényleg el sem tudom képzelni, hogy megbukjak, miért férkőzik a fejembe a bizonytalanság?

Talán a matekszak túlságosan is arra tanított meg, hogy bármi lehetséges. Első félévben a kedvenc tárgyamból 1 pont miatt bukni, és csúszni egy évet... Nem éppen felemelő érzés. De érdekes, hogy a következő vizsgaidőszakban kitettem egy borítóképet, amin az áll:

"I believe I can and so I will"

Nyilván nincs mágikus ereje egy ilyen képnek, de akkor minden vizsgám meglett. Motivált (és motivál), ha megláttam. Azóta minden vizsgaidőszakban kitettem, és minden vizsgám meglett (végül)! Most is követtem a hagyományomat, remélhetőleg most is meglesz minden. Azóta már a telefonom háttere is egy hasonló üzenet:

"You are confined only by the walls you build yourself"

Mindig, amikor meglátom, mintha valami simogatná a lelkemet. Amikor csak ezt elolvasom, ráébredek, hogy csak akarnom kell, és nem szabad bármire is azt mondanom, hogy nem fog menni. Talán valamilyen értelemben mégis csak van valami csodaereje ezeknek. Amennyiben csodának lehet nevezni egy ember akaraterejét. Szerintem lehet. :)

Egy nap, ami csak az enyém

Eljött a reggel, ébresztő. Ne, ne, még aludni akarok... De nem lehet, kelni kell, de nem is baj, hiszen abszolút megéri. Egy átlagos reggeli készülődésnél jóval tovább tart, amíg felöltözöm, de hát ez ezzel jár. Anya még egyszer az utolsó pillanatban ellenőrzi, hogy minden megvan-e. Indulunk, már zárom az ajtót, mire Anya rájön, hogy mégiscsak bent maradt valami. Liza szomorúan hozzám bújik. Szegénykém, én lennék a legboldogabb, ha jöhetne velünk, de ide most nem lehet. És végre elindulunk. Nem olyan hosszú utazás, mégis úgy érzem magam, mintha hatalmas útra készülnénk. Szól a rádió, élvezem a zenét, és a szokásos környezet amit már ezerszer láttam, hirtelen megszépül, és azt érzem, minden szép és jó.

Utazunk, utazunk, telik az idő, nézem a tájat, de még türelmesnek kell lennem. Aztán végre elérjük a határt, ami valaha tele lehetett kígyózó autósorokkal, most meg csak egyszerűen egy pillanat alatt átsuhanunk. Jön az SMS, köszöntenek és megírják hogy csillagászati áron milyen olcsón telefonálhatok. Még csak pár métert jöttünk, de máris érzem, hogy nem otthon vagyunk. Nem értelmes feliratokat és plakátokat látok, csak betűket egymás után, sok sok képpel. Az autók rendszámai is szokatlanok, és így még a fákat is kissé idegennek érzem, pedig már nem először járunk itt. Már a város közepénél tartunk, ó igen! Már tényleg nem vagyunk messze. Elkezdek azon tűnődni, hogy vajon mennyien lesznek, milyen lesz a pálya, meddig fogom bírni anélkül, hogy lefagyna a lábam... És végre a hegyen vagyunk. Kacskaringós az út, így hát persze, hogy mire odaérünk, hányingerem van. De végre leparkolunk, kiszállok az autóból, és izgatottan lecserélem a csizmámat, megigazítom a sapkámat, összeszedem a cuccaimat, megvesszük a jegyeket, és kezdjük. Beállunk a sorba, várunk, aztán végre mi jövünk. Jön a felvonó, és már megint azon jár az eszem, hogy "csak ne essek ki". Még beszélgetünk egy kicsit Anyával, amíg felérünk.

És megérkezünk. És bár minden porcikám azt kívánja, hogy induljak, mégis megállok. Számomra felbecsülhetetlen értékűek az ilyen pillanatok, amikor egy gyönyörű helyen vagyok, boldog vagyok, és otthon felejtem minden bajomat, és csak nézem a tájat. Varázslatos, ahogy mindent hó fed, annyira szép, imádom. Gyönyörködöm benne, és az agyam fényképezőjével rengeteg képet csinálok, mert erre emlékezni szeretnék. Igazi képeket is csinálhatnék (sőt, néha csinálok is), de úgysem a kép a lényeg. Eltelik így egy kis idő, aztán rájövök, hogy csak 4-ig van időm, és már lassan dél van, úgyhogy ideje végre elkezdeni. Ellököm magam a bottal, figyelem, hogy merre nincs senki, és csak csúszok. Néhol kicsit jeges a pálya, és azt érzem, hogy mindjárt elesek. De ez is az egyik kedvenc részem, mert ilyenkor olyan adrenalinlöketet kapok, hogy mikor túljutok a jeges részen, csak vigyorgok mint egy bolond. Ennél már csak az a jobb, amikor átmegyek egy kis buckán, és egyetlen pillanatra a levegőben vagyok. Ilyenkor úgy érzem, mintha másodpercekig csak repülnék, és nem 2 centire hanem 2 méterre a hó fölött. De persze az ilyen buckákra csak nagy lendülettel lehet menni, legalábbis számomra csak úgy van értelme, és utána persze jön a pálya egyik legmeredekebb része, így az alapvető lendületemmel és az "ugrással" együtt annyira felgyorsulok, hogy azt érzem, nem tudok fékezni. Nem, nem fékezhetek, mert ez már túl gyors ahhoz hogy hirtelen ekkorát mozdítsak a lécen, abból csak baj lenne. Bízom a szerencsémben, hogy nem jön hirtelen elém senki, meg hogy úgy egyáltalán semmi miatt sem fogok elesni, ekkora sebességnél azért az már fájna, hiába puha a hó. És igen, jön a kevésbé meredek rész, lassan elkezdek kanyarodni, lassulok. És itt vagyok megint a felvonónál, sorban állok, és nézem az órát. Eltelt kb. 4-5 perc, ebből legalább 3 volt a felvonózás. Milyen jó lenne olyan helyre menni, ahol több km-es pályák vannak! De ki a kicsit nem becsüli...

Újra sorra kerülök, de most már nem Anyával felvonózok. Bár ő hamarabb elindult amikor felértünk, én természetesen úgy a pálya felénél leelőztem. Már csak hallgatom a zenét, bár ahogy haladunk a pálya teteje felé, egyre kevésbé hallani. Aztán már csak azt hallgatom, ahogy ropog a hó a síléc alatt. És megint felérek, megint ellököm magam, és megint csak élvezem a lesiklást...

Aztán néha összefutunk Anyával, ami természetes, hiszen nem egyforma sebességgel haladunk, így többször is le tudom körözni. És kezd sötétedni, egyre nehezebben látom a pályát, és kezdek áttérni arra, hogy emlékezetből és a napi tapasztalatokból megyek a pályán, mert ilyenkor már nem látni rendesen, hogy pontosan mi hogyan van. Érzem, hogy fogy az idő, így egyre gyorsabban és gyorsabban megyek minden egyes körben. Aztán egyszer csak úgy döntök, hogy most megmérem, hogy a csúszással ténylegesen mennyi időt is töltök. Kb. 45 másodperc. Fogynak az emberek a pályáról, de mi még mindig folytatjuk a síelést Anyával, meg még egy-két ilyen kitartó emberrel. És aztán jön az utolsó lesiklás. Ott már nem sietek annyira, kiélvezem a pillanatot. És leérek. Szomorúság és boldogság áraszt el. Megyünk a kocsihoz, és végre leveszem a síbakancsot. Ahhhhh... igazi megváltás. Aztán leveszem a síszemüveget, és rájövök, hogy a világ nem is olyan napsütéses, mint amilyennek eddig tűnt (sárga üvegű a síszemüvegem). Érzem a szememen, ahogy küzd a hirtelen változással. Bepakolunk, és már keresem a jól megérdemelt csokikámat, hiszen egész nap alig ettem, és ilyenkor hiába kínál Anya bármi egyébbel, én csak ezt akarom. És elindulunk, Anya is boldogan eszi a kajáját, én is boldogan majszolom a csokimat, eszünk-iszunk, csupa dínom-dánom van. Eltölt az elégedettség és a boldogság, de persze a fáradtság is, aminek köszönhetően azért kissé várom, hogy hazaérjünk. De csak egy kicsit, mert bár már mozdulni se tudok a fáradtságtól, legszívesebben még mindig ott lennék a pályán. Úgyis van éjszakai síelés is! De nem lehet, hiszen csak egy napra jöttünk, és a jegy is csak 4-ig szól, meg különben is, több értelme van emberi időben hazaérni és lefeküdni aludni és másnap is jönni, mint maradni estig fáradtan és másnap inkább otthon dögleni. Már ha jövünk másnap is. De az se nagy baj, ha nem jövünk, hiszen attól még ez egy csodálatos nap volt. Egy csodálatos nap, ami úgy igazán az enyém, csak az enyém. :)

Emlék...

Régen volt egy idő, amikor sokat honfoglalóztunk. Neki nem volt felhasználója, így regisztráltam neki. Kérdeztem, hogy mi legyen a felhasználónév.
"-SzandiVágya.
-Biztos? Írhatom?
-Of course. Majd ha esetleg szakítunk akkor nem használom addig amíg újra össze nem jövünk."

Titkok

Sok olyan dolgot éltem át, amit nem akarok megosztani akárkivel. Tapasztalatok, gondolatok, érzések, amikről ha valaki kérdez engem, akkor azt mondom, hogy erről nem akarok beszélni. Mert számomra vannak dolgok, amiket nem akarok akárkivel megosztani. Vannak dolgok, amikről úgy érzem, hogy ez nem tartozik másra, csak rám. Nem azt mondom, hogy titok, de valami olyasmi.

Több ilyen dolog van, amit sokáig nem osztottam meg Vele. Mindig az volt a reakciója, hogy miért nem mondtam el eddig... És mindig én éreztem magam bűnösnek, hogy hát valóban, igazán elmondhattam volna...

De sokat gondolkoztam, és igazából rájöttem, hogy egyáltalán nem kéne bűnösnek éreznem magam emiatt. Én mindig őszinte voltam Vele, bár volt, hogy félreértettük egymást, de sosem akartam hazudni neki. Viszont elismerem, amit a legutóbb megosztottam vele, az egy olyan dolog volt, amit elsőre nem mondtam el. Kérdezett a témával kapcsolatban, és én nem meséltem el neki. És mikor kérdezte, hogy miért, annyit mondtam, hogy mert nem vagyok olyan típus, aki erről beszélgetni szokott. Ezek után 5 perccel egy tök átlagos kérdésre szó szerint ugyanezt reagálta "nem válaszolok, mert nem vagyok olyan aki erről beszélgetni szokott". Nagyon fájt ezt hallani, csak akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. De most már rájöttem. Ahogy mondtam, vannak dolgok, amiket nem akarok akárkivel megosztani. És minden egyes dolognak van egy szintje, hogy mennyire nem akarom megosztani másokkal. Ez volt a legmélyebb szinten bennem (azt hiszem). És végre úgy éreztem, hogy elég közel állunk egymáshoz ahhoz, hogy megosszam vele. És megosztottam vele, és nem hogy örült volna, hogy végre megnyíltam előtte ennyire, hogy még erről is beszélek. Nem. Inkább megbántódik azon, hogy de eddig miért nem mondtam. Olyan ez, mint amikor valaki a legféltettebb titkát akarná megosztani valakivel, de az a másik nem értékeli ezt. (Félreértés ne essék, nem érzem, hogy ez a dolog a legféltettebb titkom lenne...)

Bárcsak elmondhatnám ezt Neki... De mindenki azt mondja, hogy ne. És valamilyen szinten igazuk is van, időt kell adnom Neki, egyedüllétre van szüksége... Tudom. De nagyon érzelmes típus vagyok, mindig a szívemre hallgatok. És most nem a szívem szerint cselekszem. Szívem szerint írnék neki. És hiszek benne, hogy igenis a szívemre kell hallgatom. Akkor most honnan lehetek biztos benne, hogy jobban járok, ha az eszemre hallgatok?

"... the ones who don't."

"It's silly, isn't it. You're surrounded by people who love you and you can only think about the ones who don't."

Ezt az idézetet tegnap láttam. Ha a "ones"-t lecseréljük "one"-ra, máris 100%-osan igaz rám. Ó, de még mennyire.
Az utóbbi napokban ráébredtem, hogy mennyire szeretnivaló emberekkel vagyok körülvéve. Akik szeretnek és foglalkoznak velem, és akiknek ezért nagyon is hálás vagyok, még ha nem is látszik most rajtam! Köszönöm nektek azt a sok ölelést és törődést, de leginkább nővérkémnek, aki az egyetlen volt, aki kimondta a varázsszót: "szeretlek".

"Szeretlek". Egyszerű, mégis gyönyörű szó. Hiszek benne, hogy varázsereje van. Hogy ha őszintén szívből mondod valakinek, akkor gyógyító ereje van. De a fordítottja is hasonló... Ha azt mondod valakinek, hogy nem szereted, az neki jobban tud fájni mindennél.

Rengeteg fajtáját ismerem a szeretetnek, és biztos vagyok benne, hogy közel sem az összeset. Más az, ahogy a szüleimet szeretem, más az, ahogy a testvéremet, családomat, barátaimat, a kutyámat, egy ételt, egy érzést... De mind közül a legkülönlegesebb a szerelem. A szerelem nagyon furcsa dolog, és mindenki mást gondol róla, hogy mi is az. Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy tudom mi az a szerelem, de most jöttem csak rá, hogy egyáltalán nem. Mármint, akkor még biztosan nem az igazi komoly szerelmet éreztem. Az is egyfajta szerelem volt, abban biztos vagyok. De annak az elvesztése soha és semmilyen körülmények között nem váltotta volna ki azt belőlem, amit a mostani. (Persze nem szeretnék pesszimista lenni, mert még hiszek benne, hogy nem vesztettem el. De mivel jelen pillanatban csak a hitem létezése és a szobámban lévő tárgyak választják el a helyzetemet attól, hogy elvesztettem-e Őt vagy sem, ezért azt hiszem, érthető, hogy miért érzem magam majdnem pontosan ugyanúgy, mintha már biztosan elvesztettem volna.) Sose éreztem még azt, hogy valakivel egyek vagyunk. Hogy kiegészítjük egymást. Hogy Ő a másik felem. Ráadásul a jövőképem mindig is bizonytalan volt, sose voltam semmiben biztos, hogy milyen lesz a jövőm. Vannak elképzeléseim, de még mind képlékeny. Kivéve Őt. Ő volt az első dolog, amiben biztos voltam, hogy ott lesz. Ha valaki megkérdezte volna, hogy hol/hogyan látom magam 5/10/20/x év múlva, hát egyben voltam biztos: Vele. Rengeteg motivációt adott ez nekem. Kezdett kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék. Végre volt valami, amiben biztos voltam. De hiába.

Persze kaptam/kapom a sok megjegyzést, hogy jobb lesz... Persze, tudom én is, hogy jobb lesz. De semmi, SEMMI ÉS SENKI nincs az életemben, amit/akit igazán szerettem és elveszítettem, ne hiányolnám a mai napig. Nagymamám 9 éve halt meg. A mai napig eszembe jut és hiányzik. Az első kutyusom 5 éve halt meg. A mai napig gondolok rá, hogy bárcsak újra megsimogathatnám. Természetesen már nem sírok miattuk, nem gondolok rájuk állandóan, de igenis ott van a seb, amit okozott az elvesztésük. És lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de nekem ezek a sebek nem gyógyulnak be. Bármikor fel lehet szakítani. Olyan, mint a lábamon a kutyaharapás nyoma: örökre ott marad.

Na de kicsit visszatérek a kiindulóponthoz: annak ellenére, hogy körülvesz a sok barátom, akiket szeretek, én még mindig csak Rá tudok gondolni. Minden este amikor fekszem az ágyban, várom, hogy hazajöjjön. Minden alkalommal, amikor villog a telefonom, hogy írtak, reménykedem, hogy Ő írt. Minden egyes este várom, hogy átöleljen és együtt aludjunk el. Minden reggel, amikor felébredek, egy pillanatig abban reménykedem, hogy mellette ébredek. Minden egyes pillanatban alig tudom megállni, hogy írjak Neki. Legszívesebben titokban odamennék a munkahelyére, hogy amikor végez, legalább egy pillanatra láthassam. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy már ennyi ideje nem tudok róla semmit. Mármint hivatalosan... Belülről tudom és érzem, hogy Ő rendben van és jól érzi magát.

Zene és érzések

Én egy nagyon érzelmes, ugyanakkor erős embernek tartom magam, de mostanában mégis elárasztanak olyan érzések és gondolatok, hogy nem is ismerek magamra. Fizikailag átéreztem már olyan fájdalmat, amitől órákig ordítottam, és azóta mindent ahhoz hasonlítok, és ahhoz képest minden semmiségnek tűnik. Még egy lábujjtörés, egy égési sérülés is, és biztos sorolhatnám még... De nem gondoltam volna, hogy lelkileg meg tud engem valami úgy terhelni, hogy azt mondjam, százszor inkább kérem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mint ezt...

Épp hallgatok egy zongorás szomorú zenét (http://www.youtube.com/watch?v=OmLNs6zQIHo), amin pár napja még sírtam, de most már szerencsére nem. Mindig is szerettem a nyálas érzelgős számokat, és mindig is úgy hallgattam őket, mintha átéreztem volna a fájdalmat amit kifejeznek. Pedig tizenévesen az ember még nyilván nem élt át annyi mindent, hogy át tudja érezni. Furcsa, hogy igazából nem volt rá olyan komoly okom, hogy szomorú zenét hallgassak. Boldog voltam, és mégse hallgattam nagyon boldog zenéket. Persze az apró nehézségeimet mindig tudtam azonosítani a dalszövegekkel, de úgy éreztem, hogy teljesen megértem és átérzem a zenét. Most fordult a kocka. Úgy érzem, hogy nem tudom átérezni, mert nem fedi a teljes valóságot amit épp átélek... Mert addig könnyű, amíg a zene többet mond mint amit érzek, de amikor kevesebbet, akkor már valami hiányzik.

Szeretnék találni egy olyan zenét, ami végre kikapcsol. Amivel azonosulni tudok. Aminek a rezgésszintje azonos az enyémmel. Amiben megértést találok. Ami erőt ad.

A kezdet... :)

Ma hazajöttem, és mivel napok óta úgy érzem, hogy elárasztanak a gondolatok, úgy döntöttem, le is írom őket. Úgy döntöttem, indítok egy blogot. Kicsit meglepődtem, mikor láttam, hogy már évek óta be vagyok regisztrálva. De nem baj, legalább ennyivel előrébb voltam már alapból.

Emlékszem, réges-régen amikor még az MSN volt a divat, úgy éreztem, nincs szükségem blogra, naplóra, bármi ilyesmire, mert mindig csak elmeséltem a barátaimnak hogy mi történt velem... Ez így is volt egészen idáig. De most olyan helyzetben vagyok, hogy akinek a legjobban szeretném, nem mesélhetek. Így inkább csak leírom, aztán majd olvassa, aki olvassa.

Gondolkoztam, hogy mi legyen a cím. Igazából szinte egyből a pillangók jutottak az eszembe, mert szeretem őket, vannak pillangós ékszereim, és különben is, már maga a szó is nagyon tetszik. Régen amikor nyaraltunk, volt egy időszakom, amikor állandóan pillangókat kergettem, és elég nagy sikerrel meg is fogtam őket. De jó is volt az... :)

Kicsit kételkedem benne, hogy végül tényleg használni fogom-e ezt a blogot, de ha nem, az sem baj. De legalább most van valami, ami jobban leköt, mint bármi amivel mostanság próbálkoztam...