Ha magyarórán anno egy házi feladatnál az lett volna a feladatom, hogy mondjam meg, mi a boldog ellentéte, valószínűleg egyszerűen azt írtam volna, hogy szomorú. És kész, vége: boldog-szomorú, magas-alacsony, hideg-meleg... Ellentétek. Pedig nem. Igenis lehet az ember egyszerre boldog és szomorú, én ezt élem át nap mint nap. Márpedig ha a kettőt egyszerre érzem, akkor nem lehetnek egymás ellentétei, nem lehet két egymást kizáró esemény.
Ma reggel arról beszélgettem Apával, hogy mit várok, hogy fog menni a következő vizsgám, majd elmagyaráztam neki, hogy én már réges-rég nem várok semmit egy vizsgától, csak reménykedem. Mert mindig jöhetnek meglepetések: egy nagyon jónak érződő vizsgán megbukhatok, és egy nagyon rosszul sikerültre is kaphatok jó jegyet. Mint például tegnap, amikor ötöst kaptam egy olyan tárgyból, amivel világéletemben hadilábon álltam. Szerencsém volt, könnyű tételt kaptam, és most itt ülök egy ötössel, amit talán meg sem érdemlek. Hatalmas szemekkel néztem, hogy a tanár tényleg azt írja-e a papírra, hogy "Jeles", majd olyan boldogan jöttem ki a vizsgáról, hogy öröm lehetett rám nézni. Szó szerint éreztem ahogy a sok-sok boldogsághormon felszabadult bennem. És imádtam. Úgy éreztem, legszívesebben átölelném az egész világot, mindenkivel meg akarom osztani ezt az örömöt. Ide is le akartam írni, de végül nem jutottam el odáig. Pedig régen voltam már ENNYIRE boldog, hogy egyszerűen csak azt érezzem, hogy egyszerűen végtelen a boldogságom, és így azt akarom, hogy mások is kapjanak belőle. Jó napom volt, találkoztam egy régen látott baráttal, tényleg úgy éreztem, hogy ez a szerencsenapom.
Mostanában (haha, dehogy mostanában, inkább hónapok óta) a gondolataim egy ördögi körben forognak. Egy ideig semmi se tudott kizökkenteni ebből, mostmár szerencsére néha van, aminek köszönhetően kilépek a fölösleges agyalásból (mint pl. a tegnapi vizsga), de aztán túl könnyen vissza lehet engem lökni. Elég egy mondat, és én máris ugyanott vagyok: jajj. Pedig, mint mondtam, a boldogságom éppen végtelen volt, és a végtelen boldogságomat nem lehet csakúgy nullára csökkenteni. Legalábbis egyszerű gondolatokkal nem, esetleg csak nagyon komoly rosszhírekkel, de ilyemire nem volt példa. Estére mégis szomorú voltam. Szomorú és boldog egyszerre. Mert mindig, amikor az ördögi körömben futkározok, próbálok kilépni.
"Szandi, gondolj bele, hogy a 2 hónappal ezelőtti éned az életét is odaadta volna ezért a helyzetért."
Ezt ismételgetem magamban, újra újra és újra. Ilyenkor általában lenyugszom egy kicsit, körülbelül egy egész pillanatra. Olyan ez, mintha az agyam és a szívem háborút vívna. Pedig igaz, tényleg mindenemet odaadtam volna azért, ami most van. Hálás is vagyok érte, tényleg.
Csak mindig bennem motoszkál, hogy ez így nem maradhat. Véglegesen nem, mert bár van egy célom, amit el akarok érni, és úgy is érzem, hogy oda tartok, de magát az utat is élvezni akarom. De sokszor nem élvezem. Ezért vagyok egyszerre szomorú és boldog. Mert boldog vagyok, hiszen látom, hogy oda tartok, ahová akarok, de szomorú vagyok, mert éppen nem élvezem. De ha belegondolok, táncon egy egyszerű spárgához is szenvedéseket kell átélni, mert a nyújtás bizony fájdalommal jár. De könyörgöm, az fizikai fájdalom, amit az idők során megtanultam kezelni, és már el is tudok lazulni benne. De itt most nem erről van szó...
Najó, elég, ha ez a körforgás csak az agyamban megy. :)
A lényeg, hogy szeretnék boldog lenni. Csak boldog. Nem boldog és szomorú, hanem csak boldog. Mert az az igazi énem. De tudom, hogy eljön majd az az idő is. És hiszek abban, hogy minden okkal történik. Hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy egy aprócska véletlennek tűnő dolognak is van értelme, van oka, még akkor is, ha nem tudjuk, mi az. Okkal vagyok most egyszerre boldog és szomorú, és egyszer majd visszatekintek erre az időre, és azt fogom gondolni, hogy talán jobb is, hogy így lett. Sőt, remélem, hogy biztos leszek benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése