Zeneszövegek

"Every night you cry yourself to sleep
Thinking 'Why does this happen to me?'
'Why does every moment have to so hard?'"

Már megint nyálas zenét hallgatok, mert ez talán épp egy kicsit segít. Figyelek a szövegre, és azon tűnődöm, hogy ha ezt egy férfi énekli teljes odaadással, akkor vajon tényleg átélt valami ilyen helyzetet? Vagy csak valaki átélte, megírta a dalt, ő pedig elég jól elő tudja adni? Ezt a részt nem feltétlenül élte át, mivel a dalban is csak egy lánynak énekli ezt, akit nem akar elveszíteni, tehát ha jól értelmezem, akkor a lány az, aki ezt mindenképp átélte.

"Of all the things I felt but never really shown
Perhaps the worst is that I ever let you go
I should not ever let you go..."

Hát igen, van, hogy nem mutatják ki amit éreznek. Már inkább meg sem kérdezném, hogy miért, csak azon gondolkozom, hogy igaz-e, amit nemrég mondott nekem valaki: ha igazán szerelmes, ezek úgyis jönnek maguktól. Teljes odaadással hallgattam, ahogy ezt mesélte nekem egy fiú, hogy mennyi lány panaszkodott neki arról, hogy nem figyel rájuk eléggé, hogy miért nem puszilgatja őket többet stbstb., majd elmondta, hogy jött egy lány, akinél rájött, hogy mire is panaszkodtak a korábbiak: szerelmes lett, és egyből úgy érezte, bármit megtenne azért a lányért, és megértette, hogy a panaszkodás tárgya nem vonatkozott olyan egetrengető dolgokra, csak hogy pl. egy buliban ne tűnjön el 2 órára, hanem néha menjen oda a lányhoz puszit adni, de nem kell végig vele lennie. Addig erre oda kellett volna figyelnie, de aztán jött ez neki magától is. Vajon ez mindenkinél így van? 

"It's not over tonight
Just give me one more chance to make it right..."

Bárcsak nekem szólna ez... De ahogy ezt leírom, mintha belém csapna egy villám, hallom ahogy a gondolataim hangosan kiröhögnek, hogy "Hát te meg miket merészelsz álmodozni?". Szeretetet akarok. Törődést. Odaadást. Romantikát. Meghitt pillanatokat.

És már eszembe is jutott egy zene, ami nem csak úgy eszembe jut, hanem egy másik zene hallgatása közben erőszakosan befurakodik a fejembe, és elkezdi lejátszani magát. Muszáj meghallgatnom:

"Édesen alszol, zörren az ablak
Megjött a parancs: rögtön induljak
Melegben fekszel, friss bőröd álom
Miattad kelek, érted csinálom"

...

"Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen
Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem..."

Talán nem véletlenül furakodott be a fejembe ez a dal, hiszen annyira szívemből szól, kimondja amit érzek. Sajnos. Nagyon remélem, hogy tévesen érzem, de tényleg teljesen ezt érzem, amit ez az utolsó 2 sor tartalmaz. És már megint harcol a szívem az agyammal:

Agy: Te is tudod, hogy ez nem igaz.
Szív: Lehet, hogy te tudod, de én nem érzem.
Agy: Pedig tényleg.
Szív: Akkor érezni akarom! Ha nem érzem, nem hiszem el.

De persze az agyam hiába állít valamit, azt a szívem nem tudja érezni. Ha eltöröd a lábad, hiába mondja neked valaki más, hogy fáj. Igen, valószínűleg tényleg tudja, hogy fáj, de nem érzi.

Nekem pedig nem elég, hogy tudjam. Érezni akarom. Az érzelmeim vezérelnek, ez szinte mindig így volt, és valószínűleg így is lesz ezek után is. Nem tudom nem figyelembe venni, hogy mit érzek, vagy hogy mit nem. Legalábbis nem sokáig...

"Őszintén akarok élni
Minden utam végigjárni
Hinni abban, amire vágyom
S ha hiszek benne: küzdeni érte, bármilyen áron..."

Ilyenkor úgy érzem, mintha minden dal csak nekem szólna. Ez is, annyira annyira a gondolataimat énekli meg. "S ha hiszek benne, küzdeni érte bármilyen áron." Mintha tudattalanul is ez lenne a mottóm. Csak amikor eljön az a pillanat, hogy elbizonytalanodom, na olyankor jön a "feladom", "nem érdekel", "elég volt", és ezek társai. Talán nem kéne elbizonytalanodnom. De ha valaki nem, vagy csak alig kap visszajelzést arról, amit csinál, szerintem természetes, hogy elbizonytalanodik. Olyankor meg pláne, ha nem olyan visszajelzést kap, mint amit várt volna.

De örülök, mert sokkal jobban érzem magam, mint pár hónapja. Akkor ha megnyertem volna a lottót, és ilyen értelemben bármit megtehettem volna, csak néztem volna nagy bociszemekkel, hogy "hát jó, na és?", most legalább tudom, hogy mihez kezdenék vele, tudnék belőle csinálni valamit, ami boldoggá tenne. Síelni akarok. Ez már mindenképp javulás, a kedvem a konstans nullából legalább elmozdult, csak sajnos egy szinuszgörbére hasonlít, ami sajnos egyelőre aránytalan, és több helyen negatív, mint pozitív. De egyszer majd eljutok oda, ahová szeretnék. Egyszer majd újra elérem, hogy több legyen a jó, mint a rossz. Csak az a baj, hogy ezt nehezebb elérni, mint mondjuk 2 éve ilyenkor. 2 éve ilyenkor nem ismertem a határtalan jóságot, volt egy határ, aminél úgy éreztem, hogy na ez lokális maximum, és nagyon boldog vagyok, de tudtam, hogy az életben lesz még ennél jobb is. Úgy érzem, hogy már átéltem ezt a globális maximumot, nem érzem azt, hogy lehetne még annál is jobb, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy régen tudtam, hogy lehetne még jobb is.

Erre most egy elég nevetséges példa jutott eszembe... :) De ha valaki egész életében csak "hamis" nutellát eszik, azt is szeretheti, és érezheti finomnak, de ha egyszer megkóstolja az igazi nutellát, utána már nehezen fogja ugyanolyan finomnak érezni a másolatokat.

Hm... jó kis nutella... Megyek is, és inkább telezabálom magam édességgel.

Véletlen?

A blogom létrehozásánál egyszerre írtam vagy 4 bejegyzést is, azóta egy nap egynél többet sose írtam, de most az előző bejegyzésem még rengeteg gondolatot ébresztett, és valószínűleg mire összeszedem, a fele elvész az éterben, de úgy gondoltam, megér mégegy bejegyzést a mai nap. :)

"Csodák léteznek." vs "Csodák márpedig nem léteznek." - mindkettőt rengetegszer hallottam már, és az előbbivel értek egyet. Persze ehhez kellene maga a "csoda" definíciója, amit bár nem tudok pontosan, de számomra valami olyasmi, amire nem feltétlenül találunk ésszerű magyarázatot. Például a tegnapi vizsgám, ahol sikerült egy könnyű tételt kapnom. Vagy hogy egy vizsgámra (amiből ötöst akartam), amire hármast kaptam, és el akartam menni javítózni, ötöst írtak be. Számomra ez is egy csoda. Vagy hogy meglett a funkanal gyakom. A matekszak tele van váratlan meglepetésekkel, és ebben a félévben sikerült ennek a pozitív oldalát tapasztalnom. Ezért is nagyon hálás vagyok, és nem tudom, kinek vagy minek köszönhető, de köszönöm.

Bezzeg az első félévemben, amikor megbuktam a kedvenc tárgyamból, és egyből csúsztam egy évet... Akkor nem éreztem azt, hogy hálás lennék. Nagyon szomorú voltam, de akkor is úgy voltam vele, hogy ez nem lehet véletlen. Nem, nem lehetek ennyire szerencsétlen, ennek biztos hogy oka van (a nagyon racionális emberek erre azt mondanák, hogy hát persze, az az oka, hogy nem tanultam eleget, de nem erre gondolok, igenis sokat tanultam, és bőven eleget ahhoz, hogy legalább egy kettest megérdemeljek, hiszen az ötös lett volna a célom). Szinte biztos voltam benne, hogy ennek oka van, ez vagy valami sokkal rosszabbtól óvott meg, vagy valami sokkal jobbat fog hozni az életembe. Azóta megtaláltam az okot, legalábbis találtam valamit, amiről azt gondolom, hogy ez az oka. Találtam egy olyan barátot, akit nagyon nagyon szeretek, és másképp soha nem ismertem volna meg, és akkor most nem lennénk ilyen jóba. És ha megkérdezné valaki, hogy "Megérte?", egyértelműen azt mondanám, hogy meg. Megérte a bukást ez a barátság. Ha pedig valaki ezzel nem értene egyet, akkor annak azt mondanám, hogy ezáltal olyan tanárok tanítottak, akiktől olyan tudást kaptam, amit az eredeti évfolyamom nem kap meg. Csak erről (még?) nem érzem, hogy igazán megérné azt az egy évet. De talán ez is megéri.

Szeretném mindennek megtalálni az okát. Persze néha vannak olyan pillanataim, amikor azt mondom, hogy nem érdekel miért van ez vagy az, de ez elég ritka, és amikor néha ilyen van, akkor se tart sokáig, és elég hamar úgy érzem, hogy jajj, dehogynem akarom én tudni az okát!

A mostani helyzetemben is ez a helyzet. Bármi, ami velem történik, annak keresem az okát. Talán ezért is vagyok az ördögi körben. Talán nem kéne ennyire keresnem?

De közben eszembe jutott egy másik "csoda" is, amit egyszerűen véletlennek is lehetne nevezni.
3 éve körülbelül pont így január környékén a suliban kaptunk egy szórólapot, hogy gyere eltematek nyíltnapra. Akkor még fel sem merült bennem ez a dolog, és úgy voltam vele hogy "na persze", majd bedobtam a táskámba a papírt. Hazajöttem, és eltettem a fiókomba. Sok más ilyesmit is kaptunk, és általában mindig random helyen kötöttek ki ezek valahol a szobámban, vagy maradtak a táskámban és egy idő után olvashatatlanná váltak, mert annyira összegyűrődtek. Nem tudtam hová akarok menni, nem tudtam, mit akarok csinálni, ezért úgy voltam vele, hogy drága dolog lenne a "nem tudom" miatt pestre menni, szóval tényleg nem merült fel bennem még a gondolat se, hogy elmenjek. Úgy voltam vele, hogy jövök majd ide, a miskolcira, úgyis szinte itt nőttem fel, ahogy anyáék itt tanítanak. Majd jött a keretszámcsökkentés, és kiderült, hogy nem vesznek fel állami támogatottakat oda, ahová menni akartam kizárásos alapon. És mikor ez kiderült, eszembe jutott az a papír, amit eltettem a fiókomba. Pontosan tudtam, hogy hová tettem, és egyből előkerestem. És jött a belső hang.

"Menj."

Véletlen, hogy pont akkor kaptunk egy papírt, amit pont ennyire gondosan eltettem, amikor soha semmi mást nem tettem el ilyen gondosan? Szerintem nem. Mintha megéreztem volna, hogy nekem az a papír még kelleni fog. Ja igen, hozzátenném, hogy mivel abszolút nem tudtam, mit akarok, csak azt tudtam, hogy szeretem a matekot, valószínűleg még a keretszámok kiderülésénél sem merült volna fel bennem, hogy pestre menjek matek szakra. Tehát ez tényleg a papíron múlt, ha úgy vesszük.

Elmentem a nyílt napra, és megtetszett. És tudtam, hogy ide akarok jönni. A kis belső hangocskám egyre hangosabban ordította hogy "Ide kell jönnöd!". Pedig a nulla motivációmmal a jövőmet illetően, nem volt ez annyira egyszerű döntés, mint amennyire egyszerűen a szívem azt mondta, hogy igen, ide jövök és kész. És életem egyik legjobb döntése volt. Soha nem fogom megbánni. A lehető legjobb helyen vagyok.

De most nem ezt akartam kifejteni :) A lényeg, hogy nem hiszek a véletlenekben. Mindennek van oka. Okkal került az iskolapadomra az a papír, okkal nem lett meg az az 1 pontom azon a vizsgán. Pedig akkor véletlennek tűnt. Az is okkal történik, ami mostanában velem történik, és annak is oka van, hogy már megint nincs jó kedvem, csak tudnám, hogy mi az...

Boldogság és szomorúság

Ha magyarórán anno egy házi feladatnál az lett volna a feladatom, hogy mondjam meg, mi a boldog ellentéte, valószínűleg egyszerűen azt írtam volna, hogy szomorú. És kész, vége: boldog-szomorú, magas-alacsony, hideg-meleg... Ellentétek. Pedig nem. Igenis lehet az ember egyszerre boldog és szomorú, én ezt élem át nap mint nap. Márpedig ha a kettőt egyszerre érzem, akkor nem lehetnek egymás ellentétei, nem lehet két egymást kizáró esemény.

Ma reggel arról beszélgettem Apával, hogy mit várok, hogy fog menni a következő vizsgám, majd elmagyaráztam neki, hogy én már réges-rég nem várok semmit egy vizsgától, csak reménykedem. Mert mindig jöhetnek meglepetések: egy nagyon jónak érződő vizsgán megbukhatok, és egy nagyon rosszul sikerültre is kaphatok jó jegyet. Mint például tegnap, amikor ötöst kaptam egy olyan tárgyból, amivel világéletemben hadilábon álltam. Szerencsém volt, könnyű tételt kaptam, és most itt ülök egy ötössel, amit talán meg sem érdemlek. Hatalmas szemekkel néztem, hogy a tanár tényleg azt írja-e a papírra, hogy "Jeles", majd olyan boldogan jöttem ki a vizsgáról, hogy öröm lehetett rám nézni. Szó szerint éreztem ahogy a sok-sok boldogsághormon felszabadult bennem. És imádtam. Úgy éreztem, legszívesebben átölelném az egész világot, mindenkivel meg akarom osztani ezt az örömöt. Ide is le akartam írni, de végül nem jutottam el odáig. Pedig régen voltam már ENNYIRE boldog, hogy egyszerűen csak azt érezzem, hogy egyszerűen végtelen a boldogságom, és így azt akarom, hogy mások is kapjanak belőle. Jó napom volt, találkoztam egy régen látott baráttal, tényleg úgy éreztem, hogy ez a szerencsenapom.

Mostanában (haha, dehogy mostanában, inkább hónapok óta) a gondolataim egy ördögi körben forognak. Egy ideig semmi se tudott kizökkenteni ebből, mostmár szerencsére néha van, aminek köszönhetően kilépek a fölösleges agyalásból (mint pl. a tegnapi vizsga), de aztán túl könnyen vissza lehet engem lökni. Elég egy mondat, és én máris ugyanott vagyok: jajj. Pedig, mint mondtam, a boldogságom éppen végtelen volt, és a végtelen boldogságomat nem lehet csakúgy nullára csökkenteni. Legalábbis egyszerű gondolatokkal nem, esetleg csak nagyon komoly rosszhírekkel, de ilyemire nem volt példa. Estére mégis szomorú voltam. Szomorú és boldog egyszerre. Mert mindig, amikor az ördögi körömben futkározok, próbálok kilépni.

"Szandi, gondolj bele, hogy a 2 hónappal ezelőtti éned az életét is odaadta volna ezért a helyzetért."

Ezt ismételgetem magamban, újra újra és újra. Ilyenkor általában lenyugszom egy kicsit, körülbelül egy egész pillanatra. Olyan ez, mintha az agyam és a szívem háborút vívna. Pedig igaz, tényleg mindenemet odaadtam volna azért, ami most van. Hálás is vagyok érte, tényleg.

Csak mindig bennem motoszkál, hogy ez így nem maradhat. Véglegesen nem, mert bár van egy célom, amit el akarok érni, és úgy is érzem, hogy oda tartok, de magát az utat is élvezni akarom. De sokszor nem élvezem. Ezért vagyok egyszerre szomorú és boldog. Mert boldog vagyok, hiszen látom, hogy oda tartok, ahová akarok, de szomorú vagyok, mert éppen nem élvezem. De ha belegondolok, táncon egy egyszerű spárgához is szenvedéseket kell átélni, mert a nyújtás bizony fájdalommal jár. De könyörgöm, az fizikai fájdalom, amit az idők során megtanultam kezelni, és már el is tudok lazulni benne. De itt most nem erről van szó...

Najó, elég, ha ez a körforgás csak az agyamban megy. :)
A lényeg, hogy szeretnék boldog lenni. Csak boldog. Nem boldog és szomorú, hanem csak boldog. Mert az az igazi énem. De tudom, hogy eljön majd az az idő is. És hiszek abban, hogy minden okkal történik. Hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy egy aprócska véletlennek tűnő dolognak is van értelme, van oka, még akkor is, ha nem tudjuk, mi az. Okkal vagyok most egyszerre boldog és szomorú, és egyszer majd visszatekintek erre az időre, és azt fogom gondolni, hogy talán jobb is, hogy így lett. Sőt, remélem, hogy biztos leszek benne.

Álmatlan éjszakák

Hajnali 1 van, ami azt jelenti, hogy kb. másfél órája próbálok elaludni. De csak forgolódom az ágyban, és gondolataim ördögi köre nem hagy nyugodni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy kivételes alkalom... de nem az. Lelkem egy érzelmi hullámvasúton ül már napok, hetek, hónapok óta, és amikor az alvásra kerülne sor, persze mindig mélypontra jut.

Nem tudok aludni. Én, aki imádok aludni és álmodni, imádom amikor nem kell korán kelnem és felébredek valamire reggel de visszaalszom... Én, aki régen nehezen bírta ha nem volt meg a napi 10 óra alvás, most sokszor feleennyivel is "beérem", és hiába vagyok fáradt, nem tudok aludni.

Régen ha tudtam, hogy nem kell korán kelnem, az ágyúdörgés se tudott felébreszteni. Most? Minden apró zajra felriadok, ami a lépcsőházból jön. Hiába tudom, hogy nincs mire, vagy kire várnom, felriadok, és a lelkem titokban azt hiszi, hogy hozzám jött valaki, aki mindjárt belép a szobába, s nem leszek egyedül... De nem.
"Persze hogy nem" - mondja az agyam - "mégis mit vártál?!"

Csodát. A szívem mélyén hiszek a csodákban, sajnos... vagy szerencsére. Most épp nem tudom, hogy ez jó-e. Csak azt tudom, hogy aludni akarok... Álmodni, és nem gondolni a valóságra.

Vigyázz magadra

Azt már megszoktam, hogyha utazom, vagy csak simán megyek valahová, Apa úgy köszön el tőlem, hogy vigyázzak magamra. Szinte már teljesen megszokott, pedig nem megszokásból mondja, hanem őszintén. De valamelyik nap hosszú idő után megint részem volt abban, amiben már elég régen nem volt: elköszönéskor nem egyszerűen azt mondták nekem, hogy vigyázz magadra, hanem hogy telefonáljak, ha hazaértem. Bár elmondtam, hogy itt pesten én sokkal inkább biztonságban érzem magam így este 10 környékén az utcán, mintha otthon lennék, de mikor hazaértem, telefonáltam, és kaptam egy kedves "köszönöm, hogy jelentkeztél"-t. Rövid kis történet, de... számomra szívmelengető volt. Bár nem hinném, hogy halálra aggódták volna magukat, amíg hazaértem, de azért jól esik az embernek az ilyesmi. Érezni, hogy van, aki vigyázni akar rá. Szeretem, ha valaki ilyen gentleman :)