Egy év

Egy év... Ha még nem lett volna elég az, hogy azzal van tele a facebookom, hogy x és y eljegyezték egymást, vagy kapcsolatban vannak, vagy csak ők a legboldogabbak a világon, akkor most jön a hab a tortán: hogy mindenkinek milyen csodálatos éve volt. Nem érdekel! Miért kell állandóan azt éreznem, mintha egy kést döfnének belém?

Egy éve ilyenkor az ország másik végén voltam, és én voltam a világ legboldogabb embere. Legalábbis annak éreztem magam, és ez a fontos. Most? Itt vagyok, és a világ legmagányosabb emberének érzem magam. Egész nap csak sírhatnékom van, és hiába próbálom leplezni. Pont az az ember veszi észre, akit a legkevésbé sem szeretnék terhelni azzal, hogy szomorú vagyok. És pont az nem veszi észre, akit szeretnék...

Mennyivel egyszerűbb volt gyerekként. Km-es listát tudtam írni arról, hogy milyen játékokat szeretnék, és ennek csak anyáék pénztárcája szabhatott határt. Ha valamit nagyon szerettem volna, de nem kaptam meg, legfeljebb kicsit durciztam, de aztán hamar megbékéltem a többi dologgal, amit kaptam. Most nem tudnék listát írni. Csak egyetlen dologra vágyom. Ennek már nem anyáék pénztárcája szab határt... de nem is a távolság. És igazából ez a leginkább elkeserítő. Nem mondom, hogy gyerekként teljesen megértettem a "nincs rá pénzünk" dolgot, de valamennyire azért csak beláttam, és így el tudtam fogadni, ha nem kaptam meg az áhított játékot. Most "felnőtt" fejjel meg a legtermészetesebb lenne számomra, hogy egy ilyen indokot elfogadjak. De a "nem akarom" egy olyan indok, ami fáj. A "nincs pénz" sosem fájt. Ez viszont egy olyan indok, amit egyelőre nem tudok elfogadni. Azt hiszem... Hiszen ha el tudnám, akkor most nem könnybe lábadt szemekkel írnám ezt, ugye?

Motiváció

Tanulni kéne, de jön a karácsony. Természetesen semmi kedvem hozzá. Bár annyira a karácsonyhoz sincs idén, mert most különösen egyedül érzem magam. Pedig lelkesen hallgatom a sok-sok karácsonyi dalt, amik magukkal is ragadnak. Csak aztán kinézek az ablakon és olyan érzésem van, mint amikor a moziban egy filmbe nagyon beleélem magam, aztán véget ér a film és mire kiérek a moziból, már szinte elmúlik a hatás, amit a film közben éreztem.

Itt van mellettem a jegyzet, világosan megvan, hogy mit kell tudni a vizsgára. Tudom, hogy meg tudom csinálni, főleg amióta megnéztem a mintavizsgát és úgy éreztem hogy "bitchplease, ezt akár most is meg tudnám csinálni". Mégis sokszor elfog a bizonytalanság. De vajon miért? Ha egyszer tényleg el sem tudom képzelni, hogy megbukjak, miért férkőzik a fejembe a bizonytalanság?

Talán a matekszak túlságosan is arra tanított meg, hogy bármi lehetséges. Első félévben a kedvenc tárgyamból 1 pont miatt bukni, és csúszni egy évet... Nem éppen felemelő érzés. De érdekes, hogy a következő vizsgaidőszakban kitettem egy borítóképet, amin az áll:

"I believe I can and so I will"

Nyilván nincs mágikus ereje egy ilyen képnek, de akkor minden vizsgám meglett. Motivált (és motivál), ha megláttam. Azóta minden vizsgaidőszakban kitettem, és minden vizsgám meglett (végül)! Most is követtem a hagyományomat, remélhetőleg most is meglesz minden. Azóta már a telefonom háttere is egy hasonló üzenet:

"You are confined only by the walls you build yourself"

Mindig, amikor meglátom, mintha valami simogatná a lelkemet. Amikor csak ezt elolvasom, ráébredek, hogy csak akarnom kell, és nem szabad bármire is azt mondanom, hogy nem fog menni. Talán valamilyen értelemben mégis csak van valami csodaereje ezeknek. Amennyiben csodának lehet nevezni egy ember akaraterejét. Szerintem lehet. :)

Egy nap, ami csak az enyém

Eljött a reggel, ébresztő. Ne, ne, még aludni akarok... De nem lehet, kelni kell, de nem is baj, hiszen abszolút megéri. Egy átlagos reggeli készülődésnél jóval tovább tart, amíg felöltözöm, de hát ez ezzel jár. Anya még egyszer az utolsó pillanatban ellenőrzi, hogy minden megvan-e. Indulunk, már zárom az ajtót, mire Anya rájön, hogy mégiscsak bent maradt valami. Liza szomorúan hozzám bújik. Szegénykém, én lennék a legboldogabb, ha jöhetne velünk, de ide most nem lehet. És végre elindulunk. Nem olyan hosszú utazás, mégis úgy érzem magam, mintha hatalmas útra készülnénk. Szól a rádió, élvezem a zenét, és a szokásos környezet amit már ezerszer láttam, hirtelen megszépül, és azt érzem, minden szép és jó.

Utazunk, utazunk, telik az idő, nézem a tájat, de még türelmesnek kell lennem. Aztán végre elérjük a határt, ami valaha tele lehetett kígyózó autósorokkal, most meg csak egyszerűen egy pillanat alatt átsuhanunk. Jön az SMS, köszöntenek és megírják hogy csillagászati áron milyen olcsón telefonálhatok. Még csak pár métert jöttünk, de máris érzem, hogy nem otthon vagyunk. Nem értelmes feliratokat és plakátokat látok, csak betűket egymás után, sok sok képpel. Az autók rendszámai is szokatlanok, és így még a fákat is kissé idegennek érzem, pedig már nem először járunk itt. Már a város közepénél tartunk, ó igen! Már tényleg nem vagyunk messze. Elkezdek azon tűnődni, hogy vajon mennyien lesznek, milyen lesz a pálya, meddig fogom bírni anélkül, hogy lefagyna a lábam... És végre a hegyen vagyunk. Kacskaringós az út, így hát persze, hogy mire odaérünk, hányingerem van. De végre leparkolunk, kiszállok az autóból, és izgatottan lecserélem a csizmámat, megigazítom a sapkámat, összeszedem a cuccaimat, megvesszük a jegyeket, és kezdjük. Beállunk a sorba, várunk, aztán végre mi jövünk. Jön a felvonó, és már megint azon jár az eszem, hogy "csak ne essek ki". Még beszélgetünk egy kicsit Anyával, amíg felérünk.

És megérkezünk. És bár minden porcikám azt kívánja, hogy induljak, mégis megállok. Számomra felbecsülhetetlen értékűek az ilyen pillanatok, amikor egy gyönyörű helyen vagyok, boldog vagyok, és otthon felejtem minden bajomat, és csak nézem a tájat. Varázslatos, ahogy mindent hó fed, annyira szép, imádom. Gyönyörködöm benne, és az agyam fényképezőjével rengeteg képet csinálok, mert erre emlékezni szeretnék. Igazi képeket is csinálhatnék (sőt, néha csinálok is), de úgysem a kép a lényeg. Eltelik így egy kis idő, aztán rájövök, hogy csak 4-ig van időm, és már lassan dél van, úgyhogy ideje végre elkezdeni. Ellököm magam a bottal, figyelem, hogy merre nincs senki, és csak csúszok. Néhol kicsit jeges a pálya, és azt érzem, hogy mindjárt elesek. De ez is az egyik kedvenc részem, mert ilyenkor olyan adrenalinlöketet kapok, hogy mikor túljutok a jeges részen, csak vigyorgok mint egy bolond. Ennél már csak az a jobb, amikor átmegyek egy kis buckán, és egyetlen pillanatra a levegőben vagyok. Ilyenkor úgy érzem, mintha másodpercekig csak repülnék, és nem 2 centire hanem 2 méterre a hó fölött. De persze az ilyen buckákra csak nagy lendülettel lehet menni, legalábbis számomra csak úgy van értelme, és utána persze jön a pálya egyik legmeredekebb része, így az alapvető lendületemmel és az "ugrással" együtt annyira felgyorsulok, hogy azt érzem, nem tudok fékezni. Nem, nem fékezhetek, mert ez már túl gyors ahhoz hogy hirtelen ekkorát mozdítsak a lécen, abból csak baj lenne. Bízom a szerencsémben, hogy nem jön hirtelen elém senki, meg hogy úgy egyáltalán semmi miatt sem fogok elesni, ekkora sebességnél azért az már fájna, hiába puha a hó. És igen, jön a kevésbé meredek rész, lassan elkezdek kanyarodni, lassulok. És itt vagyok megint a felvonónál, sorban állok, és nézem az órát. Eltelt kb. 4-5 perc, ebből legalább 3 volt a felvonózás. Milyen jó lenne olyan helyre menni, ahol több km-es pályák vannak! De ki a kicsit nem becsüli...

Újra sorra kerülök, de most már nem Anyával felvonózok. Bár ő hamarabb elindult amikor felértünk, én természetesen úgy a pálya felénél leelőztem. Már csak hallgatom a zenét, bár ahogy haladunk a pálya teteje felé, egyre kevésbé hallani. Aztán már csak azt hallgatom, ahogy ropog a hó a síléc alatt. És megint felérek, megint ellököm magam, és megint csak élvezem a lesiklást...

Aztán néha összefutunk Anyával, ami természetes, hiszen nem egyforma sebességgel haladunk, így többször is le tudom körözni. És kezd sötétedni, egyre nehezebben látom a pályát, és kezdek áttérni arra, hogy emlékezetből és a napi tapasztalatokból megyek a pályán, mert ilyenkor már nem látni rendesen, hogy pontosan mi hogyan van. Érzem, hogy fogy az idő, így egyre gyorsabban és gyorsabban megyek minden egyes körben. Aztán egyszer csak úgy döntök, hogy most megmérem, hogy a csúszással ténylegesen mennyi időt is töltök. Kb. 45 másodperc. Fogynak az emberek a pályáról, de mi még mindig folytatjuk a síelést Anyával, meg még egy-két ilyen kitartó emberrel. És aztán jön az utolsó lesiklás. Ott már nem sietek annyira, kiélvezem a pillanatot. És leérek. Szomorúság és boldogság áraszt el. Megyünk a kocsihoz, és végre leveszem a síbakancsot. Ahhhhh... igazi megváltás. Aztán leveszem a síszemüveget, és rájövök, hogy a világ nem is olyan napsütéses, mint amilyennek eddig tűnt (sárga üvegű a síszemüvegem). Érzem a szememen, ahogy küzd a hirtelen változással. Bepakolunk, és már keresem a jól megérdemelt csokikámat, hiszen egész nap alig ettem, és ilyenkor hiába kínál Anya bármi egyébbel, én csak ezt akarom. És elindulunk, Anya is boldogan eszi a kajáját, én is boldogan majszolom a csokimat, eszünk-iszunk, csupa dínom-dánom van. Eltölt az elégedettség és a boldogság, de persze a fáradtság is, aminek köszönhetően azért kissé várom, hogy hazaérjünk. De csak egy kicsit, mert bár már mozdulni se tudok a fáradtságtól, legszívesebben még mindig ott lennék a pályán. Úgyis van éjszakai síelés is! De nem lehet, hiszen csak egy napra jöttünk, és a jegy is csak 4-ig szól, meg különben is, több értelme van emberi időben hazaérni és lefeküdni aludni és másnap is jönni, mint maradni estig fáradtan és másnap inkább otthon dögleni. Már ha jövünk másnap is. De az se nagy baj, ha nem jövünk, hiszen attól még ez egy csodálatos nap volt. Egy csodálatos nap, ami úgy igazán az enyém, csak az enyém. :)