Egy év... Ha még nem lett volna elég az, hogy azzal van tele a facebookom, hogy x és y eljegyezték egymást, vagy kapcsolatban vannak, vagy csak ők a legboldogabbak a világon, akkor most jön a hab a tortán: hogy mindenkinek milyen csodálatos éve volt. Nem érdekel! Miért kell állandóan azt éreznem, mintha egy kést döfnének belém?
Egy éve ilyenkor az ország másik végén voltam, és én voltam a világ legboldogabb embere. Legalábbis annak éreztem magam, és ez a fontos. Most? Itt vagyok, és a világ legmagányosabb emberének érzem magam. Egész nap csak sírhatnékom van, és hiába próbálom leplezni. Pont az az ember veszi észre, akit a legkevésbé sem szeretnék terhelni azzal, hogy szomorú vagyok. És pont az nem veszi észre, akit szeretnék...
Mennyivel egyszerűbb volt gyerekként. Km-es listát tudtam írni arról, hogy milyen játékokat szeretnék, és ennek csak anyáék pénztárcája szabhatott határt. Ha valamit nagyon szerettem volna, de nem kaptam meg, legfeljebb kicsit durciztam, de aztán hamar megbékéltem a többi dologgal, amit kaptam. Most nem tudnék listát írni. Csak egyetlen dologra vágyom. Ennek már nem anyáék pénztárcája szab határt... de nem is a távolság. És igazából ez a leginkább elkeserítő. Nem mondom, hogy gyerekként teljesen megértettem a "nincs rá pénzünk" dolgot, de valamennyire azért csak beláttam, és így el tudtam fogadni, ha nem kaptam meg az áhított játékot. Most "felnőtt" fejjel meg a legtermészetesebb lenne számomra, hogy egy ilyen indokot elfogadjak. De a "nem akarom" egy olyan indok, ami fáj. A "nincs pénz" sosem fájt. Ez viszont egy olyan indok, amit egyelőre nem tudok elfogadni. Azt hiszem... Hiszen ha el tudnám, akkor most nem könnybe lábadt szemekkel írnám ezt, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése