"... the ones who don't."

"It's silly, isn't it. You're surrounded by people who love you and you can only think about the ones who don't."

Ezt az idézetet tegnap láttam. Ha a "ones"-t lecseréljük "one"-ra, máris 100%-osan igaz rám. Ó, de még mennyire.
Az utóbbi napokban ráébredtem, hogy mennyire szeretnivaló emberekkel vagyok körülvéve. Akik szeretnek és foglalkoznak velem, és akiknek ezért nagyon is hálás vagyok, még ha nem is látszik most rajtam! Köszönöm nektek azt a sok ölelést és törődést, de leginkább nővérkémnek, aki az egyetlen volt, aki kimondta a varázsszót: "szeretlek".

"Szeretlek". Egyszerű, mégis gyönyörű szó. Hiszek benne, hogy varázsereje van. Hogy ha őszintén szívből mondod valakinek, akkor gyógyító ereje van. De a fordítottja is hasonló... Ha azt mondod valakinek, hogy nem szereted, az neki jobban tud fájni mindennél.

Rengeteg fajtáját ismerem a szeretetnek, és biztos vagyok benne, hogy közel sem az összeset. Más az, ahogy a szüleimet szeretem, más az, ahogy a testvéremet, családomat, barátaimat, a kutyámat, egy ételt, egy érzést... De mind közül a legkülönlegesebb a szerelem. A szerelem nagyon furcsa dolog, és mindenki mást gondol róla, hogy mi is az. Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy tudom mi az a szerelem, de most jöttem csak rá, hogy egyáltalán nem. Mármint, akkor még biztosan nem az igazi komoly szerelmet éreztem. Az is egyfajta szerelem volt, abban biztos vagyok. De annak az elvesztése soha és semmilyen körülmények között nem váltotta volna ki azt belőlem, amit a mostani. (Persze nem szeretnék pesszimista lenni, mert még hiszek benne, hogy nem vesztettem el. De mivel jelen pillanatban csak a hitem létezése és a szobámban lévő tárgyak választják el a helyzetemet attól, hogy elvesztettem-e Őt vagy sem, ezért azt hiszem, érthető, hogy miért érzem magam majdnem pontosan ugyanúgy, mintha már biztosan elvesztettem volna.) Sose éreztem még azt, hogy valakivel egyek vagyunk. Hogy kiegészítjük egymást. Hogy Ő a másik felem. Ráadásul a jövőképem mindig is bizonytalan volt, sose voltam semmiben biztos, hogy milyen lesz a jövőm. Vannak elképzeléseim, de még mind képlékeny. Kivéve Őt. Ő volt az első dolog, amiben biztos voltam, hogy ott lesz. Ha valaki megkérdezte volna, hogy hol/hogyan látom magam 5/10/20/x év múlva, hát egyben voltam biztos: Vele. Rengeteg motivációt adott ez nekem. Kezdett kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék. Végre volt valami, amiben biztos voltam. De hiába.

Persze kaptam/kapom a sok megjegyzést, hogy jobb lesz... Persze, tudom én is, hogy jobb lesz. De semmi, SEMMI ÉS SENKI nincs az életemben, amit/akit igazán szerettem és elveszítettem, ne hiányolnám a mai napig. Nagymamám 9 éve halt meg. A mai napig eszembe jut és hiányzik. Az első kutyusom 5 éve halt meg. A mai napig gondolok rá, hogy bárcsak újra megsimogathatnám. Természetesen már nem sírok miattuk, nem gondolok rájuk állandóan, de igenis ott van a seb, amit okozott az elvesztésük. És lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de nekem ezek a sebek nem gyógyulnak be. Bármikor fel lehet szakítani. Olyan, mint a lábamon a kutyaharapás nyoma: örökre ott marad.

Na de kicsit visszatérek a kiindulóponthoz: annak ellenére, hogy körülvesz a sok barátom, akiket szeretek, én még mindig csak Rá tudok gondolni. Minden este amikor fekszem az ágyban, várom, hogy hazajöjjön. Minden alkalommal, amikor villog a telefonom, hogy írtak, reménykedem, hogy Ő írt. Minden egyes este várom, hogy átöleljen és együtt aludjunk el. Minden reggel, amikor felébredek, egy pillanatig abban reménykedem, hogy mellette ébredek. Minden egyes pillanatban alig tudom megállni, hogy írjak Neki. Legszívesebben titokban odamennék a munkahelyére, hogy amikor végez, legalább egy pillanatra láthassam. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy már ennyi ideje nem tudok róla semmit. Mármint hivatalosan... Belülről tudom és érzem, hogy Ő rendben van és jól érzi magát.