Sok olyan dolgot éltem át, amit nem akarok megosztani akárkivel. Tapasztalatok, gondolatok, érzések, amikről ha valaki kérdez engem, akkor azt mondom, hogy erről nem akarok beszélni. Mert számomra vannak dolgok, amiket nem akarok akárkivel megosztani. Vannak dolgok, amikről úgy érzem, hogy ez nem tartozik másra, csak rám. Nem azt mondom, hogy titok, de valami olyasmi.
Több ilyen dolog van, amit sokáig nem osztottam meg Vele. Mindig az volt a reakciója, hogy miért nem mondtam el eddig... És mindig én éreztem magam bűnösnek, hogy hát valóban, igazán elmondhattam volna...
De sokat gondolkoztam, és igazából rájöttem, hogy egyáltalán nem kéne bűnösnek éreznem magam emiatt. Én mindig őszinte voltam Vele, bár volt, hogy félreértettük egymást, de sosem akartam hazudni neki. Viszont elismerem, amit a legutóbb megosztottam vele, az egy olyan dolog volt, amit elsőre nem mondtam el. Kérdezett a témával kapcsolatban, és én nem meséltem el neki. És mikor kérdezte, hogy miért, annyit mondtam, hogy mert nem vagyok olyan típus, aki erről beszélgetni szokott. Ezek után 5 perccel egy tök átlagos kérdésre szó szerint ugyanezt reagálta "nem válaszolok, mert nem vagyok olyan aki erről beszélgetni szokott". Nagyon fájt ezt hallani, csak akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. De most már rájöttem. Ahogy mondtam, vannak dolgok, amiket nem akarok akárkivel megosztani. És minden egyes dolognak van egy szintje, hogy mennyire nem akarom megosztani másokkal. Ez volt a legmélyebb szinten bennem (azt hiszem). És végre úgy éreztem, hogy elég közel állunk egymáshoz ahhoz, hogy megosszam vele. És megosztottam vele, és nem hogy örült volna, hogy végre megnyíltam előtte ennyire, hogy még erről is beszélek. Nem. Inkább megbántódik azon, hogy de eddig miért nem mondtam. Olyan ez, mint amikor valaki a legféltettebb titkát akarná megosztani valakivel, de az a másik nem értékeli ezt. (Félreértés ne essék, nem érzem, hogy ez a dolog a legféltettebb titkom lenne...)
Bárcsak elmondhatnám ezt Neki... De mindenki azt mondja, hogy ne. És valamilyen szinten igazuk is van, időt kell adnom Neki, egyedüllétre van szüksége... Tudom. De nagyon érzelmes típus vagyok, mindig a szívemre hallgatok. És most nem a szívem szerint cselekszem. Szívem szerint írnék neki. És hiszek benne, hogy igenis a szívemre kell hallgatom. Akkor most honnan lehetek biztos benne, hogy jobban járok, ha az eszemre hallgatok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése