Tanulni kéne, de jön a karácsony. Természetesen semmi kedvem hozzá. Bár annyira a karácsonyhoz sincs idén, mert most különösen egyedül érzem magam. Pedig lelkesen hallgatom a sok-sok karácsonyi dalt, amik magukkal is ragadnak. Csak aztán kinézek az ablakon és olyan érzésem van, mint amikor a moziban egy filmbe nagyon beleélem magam, aztán véget ér a film és mire kiérek a moziból, már szinte elmúlik a hatás, amit a film közben éreztem.
Itt van mellettem a jegyzet, világosan megvan, hogy mit kell tudni a vizsgára. Tudom, hogy meg tudom csinálni, főleg amióta megnéztem a mintavizsgát és úgy éreztem hogy "bitchplease, ezt akár most is meg tudnám csinálni". Mégis sokszor elfog a bizonytalanság. De vajon miért? Ha egyszer tényleg el sem tudom képzelni, hogy megbukjak, miért férkőzik a fejembe a bizonytalanság?
Talán a matekszak túlságosan is arra tanított meg, hogy bármi lehetséges. Első félévben a kedvenc tárgyamból 1 pont miatt bukni, és csúszni egy évet... Nem éppen felemelő érzés. De érdekes, hogy a következő vizsgaidőszakban kitettem egy borítóképet, amin az áll:
"I believe I can and so I will"
Nyilván nincs mágikus ereje egy ilyen képnek, de akkor minden vizsgám meglett. Motivált (és motivál), ha megláttam. Azóta minden vizsgaidőszakban kitettem, és minden vizsgám meglett (végül)! Most is követtem a hagyományomat, remélhetőleg most is meglesz minden. Azóta már a telefonom háttere is egy hasonló üzenet:
"You are confined only by the walls you build yourself"
Mindig, amikor meglátom, mintha valami simogatná a lelkemet. Amikor csak ezt elolvasom, ráébredek, hogy csak akarnom kell, és nem szabad bármire is azt mondanom, hogy nem fog menni. Talán valamilyen értelemben mégis csak van valami csodaereje ezeknek. Amennyiben csodának lehet nevezni egy ember akaraterejét. Szerintem lehet. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése