Én egy nagyon érzelmes, ugyanakkor erős embernek tartom magam, de mostanában mégis elárasztanak olyan érzések és gondolatok, hogy nem is ismerek magamra. Fizikailag átéreztem már olyan fájdalmat, amitől órákig ordítottam, és azóta mindent ahhoz hasonlítok, és ahhoz képest minden semmiségnek tűnik. Még egy lábujjtörés, egy égési sérülés is, és biztos sorolhatnám még... De nem gondoltam volna, hogy lelkileg meg tud engem valami úgy terhelni, hogy azt mondjam, százszor inkább kérem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mint ezt...
Épp hallgatok egy zongorás szomorú zenét (http://www.youtube.com/watch?v=OmLNs6zQIHo), amin pár napja még sírtam, de most már szerencsére nem. Mindig is szerettem a nyálas érzelgős számokat, és mindig is úgy hallgattam őket, mintha átéreztem volna a fájdalmat amit kifejeznek. Pedig tizenévesen az ember még nyilván nem élt át annyi mindent, hogy át tudja érezni. Furcsa, hogy igazából nem volt rá olyan komoly okom, hogy szomorú zenét hallgassak. Boldog voltam, és mégse hallgattam nagyon boldog zenéket. Persze az apró nehézségeimet mindig tudtam azonosítani a dalszövegekkel, de úgy éreztem, hogy teljesen megértem és átérzem a zenét. Most fordult a kocka. Úgy érzem, hogy nem tudom átérezni, mert nem fedi a teljes valóságot amit épp átélek... Mert addig könnyű, amíg a zene többet mond mint amit érzek, de amikor kevesebbet, akkor már valami hiányzik.
Szeretnék találni egy olyan zenét, ami végre kikapcsol. Amivel azonosulni tudok. Aminek a rezgésszintje azonos az enyémmel. Amiben megértést találok. Ami erőt ad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése